Ez a könyv arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg és pedig a világ teremtésének első pillanatától kezdve és valószínűleg a világ létének utolsó pillanatáig. (Vannak ugyan tekintélyek, akik azt tanítják, hogy a kör előbb kihűl, mint a föld, de én azt hiszem, a dolog tart véges-végig.) Az élet legfontosabb tárgya, ténye és ügye tehát a téma, amelyet Schnitzler Arthúr – német, de a világ legelső új íróinak egyike – könnyű párbeszédekben földolgozott. Frivol olvasónak, első tekintetre, ezek a dialógusok frivolaknak tetszhetnek. De ha belemélyed a könyvbe, hamarosan meggyőződik, hogy ez nem érzékiséget csiklandó, mulattató dialógusok gyűjteménye, hanem egy vakmerő és végeredményben inkább szomorú tanköltemény ama bizonyos körről, amelyről őszintébben, keményebben, közvetlenebbül nem beszélt még senki. Schnitzler, nemhiába orvos és természettudós: okmányokat gyűjtött itt össze, olyan dokumentumokat, amelyből a jövő helyreállíthatja a mi szellemi és érzéki életünk természetrajzát, a ma pedig: láthatja, megismerheti és értheti azt. Amire a gyanakvó és álszenteskedő azt mondhatja: nos, ez a tudomány feladata és nem a költőé, menjen az orvos úr, írja meg latinul, mint ahogy régi jó szokás és hagyja meg a társadalomnak az ő erkölcseit – lepel alatt tovább rothadni – és ne bántsa az asszonyok és a gyermekek illúzióit!

Az egyik apám első drámája, a Bohóc, amellyel sikerült rögtön drámapályázatot nyernie, és utána megvalósítania a magyar álmot tűzoltókészülék-ellenőrből egyszerre író, dramaturg és színházi ember lenni. Belül valahol azonban megmaradt kisembernek, ahogy a hősei is. Nála senki se keressen gáncs nélküli lovagokat és hősszerelmeseket gyarló, nyomorult, a rohanó világgal lépést tartani alig tudó, kiszolgáltatott emberekről szólnak a művek. És női sorsokról. Mert gondolhatjuk, hogy a Csoda Vencele éli át a tragédiát, a valódi dráma azonban Veronikáé. Aki ébren próbál maradni a rémálomban, aki kétségbeesve igyekszik megkapaszkodni a valóság egy aprócska morzsájában. Vagy a Szent Család Anyája, aki szívszorító, ugyanakkor gusztustalan módon machinálva akar szeretetet kicsikarni azokból, akik körülötte élnek. Sőt, ott van az 1992-ben bemutatott Száz év magány, Gabriel Garcia Marquez fantasztikus könyvének színpadi adaptációja Ursula története családról, életről és halálról. Világsiker lett, köszönhetően a fantasztikus Törőcsik Marinak, Garas Dezsőnek, Kézdy Györgynek, Taub János rendezőnek és a Szolnoki Szigligeti Színház csapatának. És helyet kapott ebben a csonka válogatásban az utolsó önálló műve is, a Miatyánk egy furcsa életkeresés, helykeresés története.

Salamon király; A bujdosók; Csongor és Tünde; Kincskeresők