Szigeti Kovács Viktor 1978-ban született Győrben. A Szegedi Tudományegyetemen 2003-ban szerzett magyar-komparatisztika szakos diplomát. Kortárs magyar irodalommal kapcsolatos kritikái, tanulmányai folyóiratokban (Bárka, Múhely, Forrás stb.) és tanulmánykötetekben jelentek meg. Első regénye az Először volt az erdő 2015-ben látott napvilágot, amit további három követett: Lúna gyermekei, A táltos, A táltos – Karakondzul éjszakája. Az ég madarai című bestiáriumát 2018-ban adta ki a Corvina Kiadó.
M. Nagy Szilvia 1976-ban született Győrben. Grafikusi tanulmányainak befejezése óta önálló munkákkal foglalkozik. Tíz gyermekkönyvet,valamint Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című művét illusztrálta; képeit és tudományos pontossággal készített állatszobrait eddig több mint húsz önálló kiállításon mutatta be. Férjével és rókáival Budapesten él.

A renaissance az erdélyi művészetnek legsajátosabb, legegyénibb korszaka. Bár az erdélyi szellem és lélek mind a renaissance előtt, mind utána a különféle stílusáramlatokat a maga képére alakította át, és nem egy igen kiváló és jellegzetes művet alkotott, mégis a renaissance korban – melynek fő időtartama egybeesik Erdély külön állami életével – szabhatta és szabta meg legönállóbban fejlődésének irányát, művészetének kialakulását. Az erdélyi renaissance korán kezdődik, protorenaissance előzményei Márton és György kolozsvári szobrászok remekével visszanyúlnak a XIV. századba, kibontakozása szorosan követi Mátyás király Budáját, virágzása a fejedelmi Erdély legnemesebb megnyilvánulása, Mikes „tündér Erdély”-ének művészi kifejezése, melynek fénye, ragyogása még tovább él a XVIII. században Sipos Dávid faragványain, mennyezetfestményeken, kúriaépítkezéseken, hogy tündöklésének utolsó sugarai az erdélyi művészet legszebb alkotásain lobbanjanak ki.

A neves dán műtörténész, akinek már magyar nyelven is megjelent EMBER ÉS MŰVÉSZET című kötete, világszerte nagy sikert aratott divattörténeti művével. A szerző igen szellemesen, és eredeti módon, ugyanakkor rendszerező igénnyel végigkíséri az öltözködés történetét a legősibb időktől egészen napjainkig. Mindig az adott kor kultúrtörténetébe ágyazva, a társadalom életének és művészetének fejlődésével összefüggésben vizsgálja a ruházkodás változásait. Igen sok, a kosztümtervezők számára is sokatmondó rajz és számos művészi reprodukció kíséri a szöveget. Kitűnő, a témába vágó „kislexikon” zárja a kötetet.

Kevés olyan nemesi családot ismerünk Magyarországon, amelynek tagjai az Andrássyakhoz hasonló jelentős szerepet töltöttek be a nemzeti történelem évszázadai során. Ez a szerep változó volt, attól függően is, hogy a mindenkori hatalom mellett álltak, vagy éppen ellene fordultak. 1676-ra, mikor bárói rangot kaptak, már ősök hosszú sorával bizonyították fontosságukat, és Gyöngyösi István (1629-1704) költőben megtalálták azt a személyt, aki a család múltját felkutatta, és persze jelenét is kellően dicsőítette. 1700-ban Lőcsén jelent meg az Andrássy család középkori történetét bemutató műve, amelyet Andrássy II. Péternek ajánlott, és egyúttal megörökítette az ő dicső tetteit is.
A következő két évszázad során a család hírneve és gazdagsága folyamatosan növekedett, de a családtörténeti csúcspont kétségtelenül a 19. század, amikor szinte nem született olyan Andrássy, aki az országos politikában, közéletben ne tett volna szert kiemelkedő jelentőségre. Andrássy Gyula személyében pedig bízvást mondhatjuk, az egyetemes történelem egyik kiemelkedő alakját értékelhetjük.
Az arisztokrata családok csaknem mindegyikének voltak műtárgyai. A birtokukban felhalmozódott arany és ezüst ötvöstárgyak, ékszerek, fegyverek, festmények, textilek az évszázadok során egyre gyarapodtak, a családok gazdagságának értékmérői lettek, generációról generációra öröklődtek. A műkincsek, műgyűjtemények egy-egy arisztokrata otthon berendezésének részei voltak, olykor katalogizálva, múzeumi enteriőrhöz hasonlatosan elrendezve.
A betléri Andrássy-gyűjtemény csak egy kis része annak a kollekciónak, amelyet a család ezen ágának lehet tulajdonítani. Az Andrássy Manó és utódai által birtokolt kastélyok, várak, városi paloták közül csak a betléri kastély érte meg a 21. századot. A parnói, királyfai, terlingi, szulovai, tóalmási, oláhpataki, zahrádkyi kastélyok, illetve a pesti, bécsi, prágai városi paloták berendezései nem maradtak ránk, pontosabban az a kevés műtárgy, amely napjainkig megőrződött ezekből a pompás palotákból és kastélyokból, jelenleg magán- és közgyűjteményekben található. A betléri kastély mai múzeumi léte és látogathatósága teljes mértékben egybecseng az Andrássyak korábbi szándékával – 1867-ben ők maguk nyitották meg Krasznahorka várában a múzeumot a nagyközönség számára.