Arany Kéziratainak legnagyobb gyűjteményét a MTAK őrzi. Ez érthető is: a költő-főtitkár közéleti pályájának második fele szorosan összefonódik az intézmény történetével; ha – nem ok nélkül – a Kisfaludy Társasághoz fűződő kapcsolatokat is ide sorolnók: voltaképpen az egész. De ha a válogatást azzal a Toldy Ferencnek 1859. jan. 10-én írt levéllel kezdjük is, amellyel megköszönte a Marczibányi díjat s éppen az „Epilógus”-nak a Kapcsos Könyvből 1877. július 4-e után kimásolt kéziratával végezzük: a legterjedelmesebb, változatosabb és több tanulságot nyújtó darabokat tehetjük egymás mellé. Nagy a forrásértékük a hivatali iratoknak is. Ilyen tekintetben sokan felhasználták őket; főképpen Gergely Pál, aki ez iratok temérdekségét észrevette,a munkába temetkező lángelmét megsiratta, az anyagot elrendezte, válogatott darabjait a kritikai kiadás vaskos XIV. kötetében teljes szövegükkel, az összesek jegyzékét rövid magyarázattal közzétette. A levelek, főként a barátiak, sokkal többet mondanak Arany személyiségéről. Ezeknek keletkezését, emberi környezetét, a költő „levelezési szokásait” Sáfrán Györgyi derítette fel a kritikai kiadás XV. kötetének meg az „Arany János leveleskönyve” című kiadványnak bevezetésében. A verses és prózai művekről főképpen szövegtörténeti és szövegváltozati adalékok találhatók összefoglalva a kritikai kiadás I-XII. kötetében.

Valószínűleg ​nem túlozunk, ha azt állítjuk: máig nem hálás pálya a nőíróé. Hasonlóképpen nem túlzás kijelenteni: a múlt századfordulón már az is gyanúsnak számított, ha egy nőnek irodalmi ambíciói voltak. Csak mostanában fordul az érdeklődés e korszak gyakran tragikus sorsú nőírói felé, akik sokszor önmaguk sem hitték, hogy méltó versenytársai lehetnek „erősebb nemhez” tartozó kollégáiknak. Közéjük tartozott a szépséges hevesi leány, Rosenfeld Bella – írói nevén Fehér Judit –, akinek Bródy Sándor egyszerre lett férje és versenytársa. A „nap lovagja” mellett Rosenfeld Bella sok éven át a szó szoros értelmében el- illetve lefojtotta tehetségét. Csak akkor tért vissza az irodalomhoz – amint e könyvből kiderül, saját tehetsége iránt kétségekkel telve –, amikor cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy házasságuk, annak ellenére, hogy öt gyermek született belőle, eleve elhibázott volt. Csupán néhány év jutott neki írásra: 1908-ban, harminckilenc évesen meghalt. Rövid alkotó korszakában született az e könyvben újraközölt, először 1906-ban megjelent Asszonyok című novellagyűjteménye és néhány más munkája.

Előszó
Tizenhat éve elmúlt Ady Endre halálának és a magyar közönség az igazi Adyt ma sem ismeri. A konzervativ értelmiség máig visszautasitja, az ellenforradalom uj uralkodó osztályai a maguk számára igyekeznek átformálni. Ferde értelmezést adnak élettartalmának és világfelfogásának. Átértékelik a költőt és ostorozó verseinek élét veszik. Sirva vigadó magyar lett a parasztok és proletárok Dózsa Györgyös serkentője.
Már a szilágysági földtől nyomon követtem Ady Endrét. Hozzákötött a szülőföld és az iskola, melynek ugyan padjaiba csak később kerültem mint ő, de ahol a diák Ady szelleme kisértett. Mellette voltam Párisban, amikor tragikus betegsége rászakadt. Tanuja Léda szerelmének, válságainak, küzdelmeinek ép ugy, mint később évek mulva diadalainak. Ady korát éltem nemcsak mint barát, de mint iró, ujságiró és harcos társa is.
Könyvemmel egész elkészültem, amikor február végén Léda asszony halálhire ért. Életét nem füztem tovább az „Elbocsátó szép üzenet” után, mert ha nem is szünt meg soha az aranyszobor Ady számára világolni, sorsa nem fonódott többé az Adyéba. És irásomon egy sort sem változtattam ezután, mert ugy sem tudtam volna öszintébben megirni, Lédát bármennyire becsültem és szerettem.

„Ez a találkozás 1914 – április 13-án este mégis történik – s Ady Endre – Váradi lumpolások után – este 9 óra tájban – kikötött nálunk. Apám Pesten volt, mint majdnem mindég s én Nagyanyám és öreg nagynéném társaságában láttam először szemtől szemben Adyt. Csalódás volt, öröm és szomorúság. A csalódás pár percig tartott – a kedvessége, a jósága, a hangja győzött. Örömöm volt, mert végre mégis teljesült a vágyam. A szomorúság pedig megmaradt, mert én, aki addig soha kimulatott férfit még nem láttam, az egész Váradi mulatozás természetes következményeit hát-gerincsorvadásra magyaráztam.” A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.