1922 áprilisában az a német bizottság, amelynek feladata az első világháborúban a német hadsereg által elpusztított leuveni egyetemi könyvtár állományának helyreállítása, illetve kárpótlása volt, a müncheni Jacques Rosenthal antikváriustól egy szerény külsejű, 298 lapból álló latin kódexet vásárolt. Amikor ezt Georg Leidinger, a Bajor Állami Könyvtár kézirattárának vezetője átvizsgálta, idegen nyelvű szövegre lett figyelmes, melynek magyar voltát Franz Babinger müncheni szlavista és turkológus ismerte fel. Az elhalványult sorokat Gragger Róbert, a berlini Collegium Hungaricum akkori igazgatója Jakubovich Emil levéltáros és középkorkutató segítségével hamarosan megfejtette, majd 1923-ban kísérő tanulmánnyal ellátva közzé is tette. így vált ismertté nemcsak a magyar nyelv, de az egész finnugor nyelvcsalád első fennmaradt lírai emléke. A Máriának Krisztus halálra ítélése miatti fájdalmát érzékeltető vers méltó nyitánya az írásos magyar poézisnak. „Csak végig kell nézni: még a csonka költeményben is hány fordulaton nem megy át a »siralom« líraisága. Bágyadt féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erővel az anyai fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen megnyilatkozhassék, s élő lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréséig emelkedik” (Horváth János). Az Ómagyar Mária-siralommal és az azt megőrző kódexszel számos nyelvészeti, irodalomtörténeti, kodikológiai tanulmány és cikk foglalkozott. A vers hazatérése – 1982-ben egy csereakció nyomán a kódex a leuveni egyetem könyvtárának állományából hazai közgyűjteménybe, az Országos Széchényi Könyvtárba került – ismét felkeltette az érdeklődést legrégibb ismert költői alkotásunk iránt. Kötetünk a verset hasonmásban, betűhív átírásban, egykori kiejtés, valamint modem értelmezés szerint közli, Vizkelety András új kutatási eredményeket is felmutató tanulmánya pedig részletes ismereteket nyújt a költemény keletkezéséről, latin mintájáról, szövegének értelmezéséről, leírásának körülményeiről, s arról a napi használatra szánt, munkaeszközként forgatott kódexről, amelynek ím. levelén az Ómagyar Mária-siralom megkopott betűi sorakoznak.

Valószínűleg ​nem túlozunk, ha azt állítjuk: máig nem hálás pálya a nőíróé. Hasonlóképpen nem túlzás kijelenteni: a múlt századfordulón már az is gyanúsnak számított, ha egy nőnek irodalmi ambíciói voltak. Csak mostanában fordul az érdeklődés e korszak gyakran tragikus sorsú nőírói felé, akik sokszor önmaguk sem hitték, hogy méltó versenytársai lehetnek „erősebb nemhez” tartozó kollégáiknak. Közéjük tartozott a szépséges hevesi leány, Rosenfeld Bella – írói nevén Fehér Judit –, akinek Bródy Sándor egyszerre lett férje és versenytársa. A „nap lovagja” mellett Rosenfeld Bella sok éven át a szó szoros értelmében el- illetve lefojtotta tehetségét. Csak akkor tért vissza az irodalomhoz – amint e könyvből kiderül, saját tehetsége iránt kétségekkel telve –, amikor cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy házasságuk, annak ellenére, hogy öt gyermek született belőle, eleve elhibázott volt. Csupán néhány év jutott neki írásra: 1908-ban, harminckilenc évesen meghalt. Rövid alkotó korszakában született az e könyvben újraközölt, először 1906-ban megjelent Asszonyok című novellagyűjteménye és néhány más munkája.

Előszó
Tizenhat éve elmúlt Ady Endre halálának és a magyar közönség az igazi Adyt ma sem ismeri. A konzervativ értelmiség máig visszautasitja, az ellenforradalom uj uralkodó osztályai a maguk számára igyekeznek átformálni. Ferde értelmezést adnak élettartalmának és világfelfogásának. Átértékelik a költőt és ostorozó verseinek élét veszik. Sirva vigadó magyar lett a parasztok és proletárok Dózsa Györgyös serkentője.
Már a szilágysági földtől nyomon követtem Ady Endrét. Hozzákötött a szülőföld és az iskola, melynek ugyan padjaiba csak később kerültem mint ő, de ahol a diák Ady szelleme kisértett. Mellette voltam Párisban, amikor tragikus betegsége rászakadt. Tanuja Léda szerelmének, válságainak, küzdelmeinek ép ugy, mint később évek mulva diadalainak. Ady korát éltem nemcsak mint barát, de mint iró, ujságiró és harcos társa is.
Könyvemmel egész elkészültem, amikor február végén Léda asszony halálhire ért. Életét nem füztem tovább az „Elbocsátó szép üzenet” után, mert ha nem is szünt meg soha az aranyszobor Ady számára világolni, sorsa nem fonódott többé az Adyéba. És irásomon egy sort sem változtattam ezután, mert ugy sem tudtam volna öszintébben megirni, Lédát bármennyire becsültem és szerettem.