Harmadik kiadásban jelenik meg Péchy Blanka nagy sikerű Jászai-életrajza, mely az életrajzi apróságokon, személyes emlékeken túl feldolgozza Jászai egész szellemi hagyatékát, a tanár, az előadó, a tudatos alkotó művész, sőt az író életművét. Nem kevésbé érdekes azonban Jászainak, az embernek, az asszonynak portréja, szerelmi életének leplezetlen, őszinte, mégis tapintatos, mélységesen emberi bemutatása, melyből sok belső vívódásán keresztül szintén a művésznő nagy egyénisége bontakozik ki, immár megtisztulva a tömérdek ízléstelen mendemonda sallangjától… Péchy Blanka könyvében a szemtanú élményszerű tapasztalata a kutató gondosságával, a visszaemlékező lelkes barátnő érzelmi gazdagsága a krónikaíró személytelen tárgyilagosságával egyesül. Jászai színészi arculatát pedig a mesterségével tudatosan is foglalkozó művész szakmai hozzáértésével sikerül visszaidéznie.Írásművészete és a visszaemlékezések elevensége a távoli múlttá foszlott eseményeket is szemléltetően idézi a mai olvasó elé, s valósággal megeleveníti a legmúlékonyabb művészet, a színjátszás legnagyobb magyar alakját.

A Színházi élet c. képes hetilapból (1937.) kiemelve, 185-208 o.
Borítón Műkedvelő színdarabok Kókainál pecséttel.

A kötetben megszólalnak: Cenner Mihály, Frenreisz Istvánné (az édesanyja), Hernádi Gyula, Horvai István, Huszárik Zoltán, Jancsó Miklós, Karcsai Kulcsár István, Kazimir Károly, Király István, Nemeskürty István.

Hogyan kellene élni? Addig is, amíg jön a Csoda. Addig is, amíg várod. De az is lehet, hogy nem jön. Az is lehet, hogy hiába vársz. Az is lehet, hogy így múlik az élet. Csodavárón. Csodátlanul… Ezért kell vállalni mindent. Szenvedést, bajt, sebet, vért, kétségbeejtõ kudarcok végtelen sorát, marást és szúrást, csípést és döfést s egy életen át annyi halált, mert jön … jön a Csoda. Mert van Csoda. Erre kell készülni, ezt kell várni az alatt a rongyos pár évtized alatt, ameddig tart ez a keskeny, hitvány kis út. S ha nem is jön, úgy kell végigjátszani a szerepet, földi élet-maszkunk furcsa, szánalmas figuráját, hogy Bal I.-rõl minden pillanatban beléphet a színpadra a Csoda, ez a várvavárt szereplõ, csak mindig, mindig mondd, éld, keresd, variáld a szöveget, hátha egyszer mégis sikerül átélned, sikerül kimondanod a bûvös Végszót.

A világhírű szovjet filmrendező memoárja nem hagyományos önéletírás, nem is napló. Inkább sajátos eizensteini montázstechnikával készült irodalmi forgatókönyv, melynek központi alakja maga a rendező-író. Az ő életének „filmje” pereg le előttünk. Egy enciklopédikus tudású, nagyszerű művész életútját és pályáját kísérheti végig az olvasó a magával ragadóan izgalmas vallomásból, s közben maga is részesévé válik a képekben és asszociációkban gondolkodó filmrendező szellemi kalandozásainak.

Egy elképzelt pesti eszpresszó törzsvendégei: öreg írók, hírlapírók, festők és színészek mesélik el a „Rivalda” anekdotáit, minden este hét és tíz óra között. A miniatűr törzsasztalkák körül üldögélnek, isszák a feketét, és anekdotáznak. Önmagukat szórakoztatják. Emlékeznek a régi, hírneves színészekre, írókra, művészekre, kicsikre és nagyokra, versenyeznek, hogy ki mondja el a legmulatságosabbb történetet. Van ennek a törzsasztalnak valamiféle kedves-bájos önképzőköri jellege, a vendégek örökös torzsalkodásaikkal és ugratásaikkal, régi írásaik vagy alakításaik megszépítő emlegetésével valóban különös figuráknak tűnnek fel – kívül a város zaja zúg, belül mintha megállt volna az eszpresszóban a levegő.

„Olyan vagy mint egy virág – Egy álom. Tiszta, szép.” Nem álom és nem mese. Vagy mégis? A kilencvenéves Tenczer Márton itt, a mai Budapesten, Heinrich Heine versét idézve emlékezik arra az asszonyra, akinek gyermekkorától örök rajongója, közel ötven évig hű társa volt, Lislre, aki most, halála után is, a senkihez sem hasonlítható szépséget, és az időnek ellenálló szerelmet testesíti meg. Lislt 1929-ben először Ausztria szépségkirálynőjévé, majd az Egyesült Államokban Világszépévé választották. Akkoriban ez igazi szenzáció volt, első ízben történt, hogy az amerikai szépségkirálynő-választáson az európai lányok közül kapta meg valaki a legszebbet megillető koronát. Lisl alakját a könyvben mintegy 150 kép állítja elénk, valamint korabeli újságcikkek, és híres művészek, köztük Lehár Ferenc, Bertolt Brecht hódolatról tanúskodó sorai. De elsősorban Tenczer Márton máig eleven emlékezete.

Az irodalomtörténetek obligát skatulyaosztogató modorában idézhetnénk: „a modern magyar színikritika atyja”… Ambrus Zoltánról szólva azonban e különben vitathatatlan címkénél is többet mondanak Illés Endre hommage-szavai: „Kritikái olyan érdekesek, mint egy törvényszéki tárgyalás. Kérdés, kérdés, kérdés és a vádlott dadog. botladozik, vall… Ambrus kritikusi irányát talán így lehet legtömörebben jellemezni: farkasszemet nézett a színpaddal. Rendíthetetlen erővel tartotta mozdulatlanul szemhéját, kivárhatatlan volt, ráért és tekintetétől a mű szinte percek alatt hervadni, szédülni kezdett, fonnyadt, beroppant. Hibái kiütköztek; s mindig az építési hibák.”