Ádám, Bánk, de Sade márki, Zrínyi, Macbeth, Mózes, Berlioz, Bódi Vencel halhatatlan megformálója-alakítója. Sokezer estén szomorú- és vígjátékokban, a Nemzeti Színház hűségében, az 56-os forradalom nyitányaként Petőfi Nemzeti dalának elszavalásával szolgálta közönségét, a magyarságot: itthon és a határon túl. Most álarc nélkül lép elénk. Életének utolsó másfél évtizedében írt cikkeit, vallomásait tarthatjuk kezünkben. A költő jelezte hűség jegyében szól nagy játszótársairól, Agárdy Gáborról, Tolnay Kláriról, Kálmán Györgyről, de a szellemi kötődést, a baráti érzést juttatja kifejezésre Keresztury Dezsőről, Németh Lászlóról, Csoóri Sándorról és Sütő Andrásról. Őszinte vallomásai emberi, erkölcsi, szellemi tartásban a rendíthetetlen ifjúság örök álmát, szeretetét üzenik, immár halála után is minekünk

Zilahy Lajos előszavával

Előszó
Kolozsvárt a Farkas-utca a város közlekedési fővonalától félre esik. Olyan, mint egy karcsú, téglány-alakú tér. Egészen körül van zárva öreg, csodálatos épületekkel. Az egész olyanforma, mintha nem is utca volna, hanem egy nagy szabadtéri templom. Kocsi nem robog át rajta, autók nem tülkölnek; rendes körülmények között nagy, komoly csendesség hallgat benne.
Ez a tér köröskörül van építve Isten dicsőségére szolgáló épületekkel. Egyik bütüjét a katholikus Báthori kollégium zárja be, a másikat a csodálatos református templom egyszerű és óriás gótikájával. Kétfelől sorakozik a római katholikus gimnázium, a református gimnázium, a Ferenc József Tudományegyetem, polgári leányiskola; közben papok, tanárok öreg, bolthajtásos lakóházai.
Ennek egyik szögletében emelkedett a legrégibb magyar kőszínház. Erdély urai és asszonyai építtették s majdnem száz esztendeig lakozott benne az erdélyi magyar múzsa.

A kabaré » hosszú ideig tengődött – szegény rokon módjára – a művészetek világának perifériáján. De inkább csak a mindenható kritikusok véleménye szerint; a valóság képe azért mást mutat, bár sokak – művészek és laikusok – szemében egyaránt valamiféle lekicsinylő, sőt megbélyegző hangzása volt nevének. Társaságban, színházban, sőt a sajtóban is mindmáig találkozunk ilyen nem éppen hízelgő kifejezéssel: nem vagy a kabaréban, kész kabaré.«
A szerző, aki maga is ott volt a szlovák hivatásos kabaré születésénél és elindulásánál – nemcsak mint közeli megfigyelő, hanem mint aktív »tettestárs«, s aki kiválóan ismeri az egész európai kabaré történetét, ebben a könyvben rehabilitálni kívánja a kis formák nagy művészetét. Mert ez a könnyű műfaj nemcsak szórakoztat, hanem nevel, agitál, bírál, s bizonyos történelmi időszakokban harcos politikai szerepet is vállal, olykor nagy kockázattal. E sokrétű könyv tehát nemcsak érdekes és szórakoztató olvasmány, hanem színháztörténeti ismereteket is ad.

Megfelelően működő színházkultúra kialakításához szükség van mind gyakorlatra, mind elméletre, mind pedig történetre. Pontosan arra, hogy elmélet, történet és gyakorlat egymást feltételezve, egymást nem kizárva, hanem egymással folyamatos párbeszédben állva működjön. Arra, hogy a (hazai) színház az elmélet, a történet és a gyakorlat területén egymással folytonos dialógusban létezve állítódjon színpadra. Remélhetőleg a kötetben szereplő tanulmányok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a hazai viszonyokon eltöprengjünk – érzékelhető diskurzus-szabályok mentén s a történő megértés reményében.

Megátalkodott hazudozó vagyok. Tökéletesen tudok füllenteni. Rendszeresen, napjában többször, előre megfontoltan, vagy szándék nélkül, spontán vagy pimaszul, tiszta, tágra nyílt szemekkel hazudok. Menekülök a rossz szellemeim elől, hátat fordítok nekik. Lopakodok és elmenekülök mihelyt az élet a markába kaparint, és csak az igazság mutatkozik meg. Nem szeretek magamról beszélni. Ez a legnagyobb hazugságom, a legféltettebb titkom. Azt mondják, hogy nem jól ismerem magam. De mi van egyáltalán, ami tudnivaló? Nap mint nap milliárdnyi új atomot lélegzem be. Még a verőfényben is azt kérdezem magamtól: ki is vagyok?

Hogy ​mi is ez a könyv? Ellesett pillanatképek sora, átdolgozott reggelek és délutánok alatt felcsipegetett emlékmorzsák az Aurora Borealis című film forgatása közben.
Két fantasztikus nő, a színész és a rendező – miközben forgat, játszik, rendez – az életéről beszélget. Azt mondják, ők már többet nem filmeznek – de mi reméljük, hogy még igen. Két művész a felvillanó északi fényben, túl a nyolcvanon: Törőcsik Mari és Mészáros Márta. A pályáról, a színház- és filmművészet múltjáról, jelenéről, halhatatlan emlékű pályatársakról, kalandokról csevegnek felszabadultan; aztán jóval szomorkásabban a súlyosabb és örök érvényű dolgokról: női sorsokról, háborúról, túlélésről.
Tehát mi is ez a könyv voltaképpen? Művészi hitvallás, tudástár, pletyka, rezignált életbölcsesség – s mindez a közös alkotás folyamatát, az Aurora Borealis születését kíséri. A filmét, amely a valóban megélt női sorsok és élettragédiák tablója – az utolsó szemtanúk vallomása a háborús idők borzalmairól, de leginkább mégis emberségről és szépségről. A két kimagasló alkotót hallgatva pedig csak bámulhatunk, hogyan férhet bele az életbe ennyi minden. Ott ülnek a sziporkázó, ám egyre halványuló északi fényben, és csak mesélnek nekünk.

„…() több Bara Margit nem fog születni, nem fog tündökölni, s nem fog eltűnni előlünk úgy, hogy mégis örökre megmaradjon. Bara Margit a gyöngyvászon egyszeri királynője, koronája nem hullt le, talán mert látni se láttuk, hogy fejére illesztették – hiszen mindig ott volt, ugye? Ezért aztán megmaradt olyannak, amilyennek mutatta magát.” – írja a színésznőről a kötet szerkesztője, Kocsis L. Mihály.