A történeti múlt építészeti emlékeiben, a műemlékekben különösen gazdag tájról három és fél évtizeddel ezelőtt, 1958-ban jelent meg ismertető és összefoglaló mű Entz Géza és Geró László tollából ,,A Balaton környék műemlékei” rímmel. Könyvükben a sokszínű és sajátos hangulatú, mozgalmas és mégis derűs nyugalmú vidék műemlékeinek akkori állapotát írták le, és az azokról szóló, akkori ismereteket foglalták össze. Bevezetőjükben a tó körüli táj építészetének évezredes történetét rajzolták meg. Könyvük megjelenése annak a nagyarányú műemlékvédő, kutató és feltáró munkának a kezdetét jelezte, amely napjainkban is tart. A helyszíni számbavételtől egyes, műemlékként védett épületek gondos helyreállításáig tartó munka eredményeiből azóta soha nem látott új ismeretek kerültek napvilágra. Az elmúlt három és fél évtized alatt idegenforgalmi, múzeumi és műemlékvédelmi szakemberek, történészek, régészek, művészettörténészek és építészek, lelkes Balaton-rajongók dolgoztak azon, hogy a nagy tó környékének múltjáról és annak fennmaradt emlékeiről minél többet tudjunk meg. Munkásságuk rendkívüli módon gazdagította, sok szempontból azonban módosította is eddigi ismereteinket. Mindezek arra bíztattak, hogy ezt a feltáruló gazdagságot Entz Géza és Geró László korábbi művére támaszkodva, a Balaton környéke iránt érdeklődők elé tárjuk.

„Hogyan ​építsünk a Balaton-parton?” – a két világháború közötti publikációkban egyre gyakrabban jelent meg a kérdés, amely ezt követően is korszakról korszakra napirendre került. A tópart egységes rendezésére és fejlesztésére a Balatoni Intéző Bizottság 1929-es megalapítása adta meg a lehetőséget. Ettől kezdve az építészet meghatározó pozíciókat alakított ki a regionális fejlesztési intézményekben, ami nagyban hozzájárult a táji, települési és építészeti léptékű kérdések egységes kezeléséhez. A tervezéstörténet fókuszában a hatvanas évek építészetét meghatározó Balatonkörnyéki Regionális Terv áll, amely 1965-ben elnyerte a nemzetközi Építész Szövetség (UIA) Abercrombie-díját. Az első regionális terv előzményeinek és a későbbi változások, torzulások megértéséhez azonban a tervezéstörténeti folyamatot tágabb időkeretben szükséges elemezni. A könyv a Balaton-part huszadik századi építészetének történetéről szól. Elsősorban azokat a regionális szintű koncepciókat vizsgálja, amelyekkel a korabeli szakemberek, köztük Kotsis Iván, Farkas Tibor és Polónyi Károly a tóparti építészet problémáira megoldásokat kerestek. Az egyes fejezetek a tervezéstörténet kiemelt szakaszaira fókuszálnak: a harmincas évek civil bázisú fejlesztéseire, az ötvenes évek útkeresésére, a hatvanas évek több léptékszintet átfogó fejlesztéseire, majd a hetvenes években egyre inkább előtérbe kerülő ökológiai és fejlesztési problémákra. Az átfogó regionális koncepciókhoz kapcsolódóan azonban a települési és építészeti léptékszinteken lezajló változások is megjelennek. A minta- és típustervek elemzésén túl a rekreációs célú építészet jellegzetes funkciói illusztrálják a korszakos fejlesztéseket. A szezonális használatú vízparti strandok, kempingek, vendéglátóhelyek, valamint a nyaraló- és szállásépületek könnyed megformálásában a tervezők kísérletező mentalitása tükröződik. Invenciózus szerkezeti kialakításuk a Balaton-parti modern építészet identitásformáló elemévé vált. Bár a huszadik század örökségéből egyre kevesebb emlék marad fenn, a köztudatban ma is meghatározó képként élnek ezek a szezonális karakterű vízparti épületek.

A ​néptömegek és az egyes emberek sokkal kevésbé ismerik és értik az építészeket, mint mondjuk, az orvosokat és bábákat. Ennek ellenére az építészek a 24 órás nap minden percében, évente háromszázhatvanöt napon át, sok évtizeden keresztül nagy szerepet játszanak mindannyiunk életében, amíg csak el nem avul, amit megépítettek. Néhány kivételtől, mint például Finnországtól eltekintve, a világ legtöbb országában a tervező vagy az építész bizonyos értelemben távoli lény.