Hosszú nyári vakáció vár a tízéves a fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, abban az időben, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. A belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony, a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti. A „felnőttek halott gyerekek”, állapítja meg Jón Kalman Stefánsson 2001-es regényének főhőse, mi olvasók pedig vele együtt eredhetünk az idő mulandóságát firtató, a fájdalmat melegszívű humorral oldó kérdések nyomába.

„Az írónak lényegében minden írása számadás. Ez a könyv nemcsak lényegében nevezhető annak, hanem formája szerint is. Ugyanis nem csupán szépszámú novellát és elbeszélést ölel egybe az olvasó számára, hanem emlékezik és emlékeztet a bőséges időkre is, melynek immár örökre elnyugodott ölében termettek ezek a gyümölcsök… Ha kezedbe veszed ezt a könyvet, kedves Olvasó, s a csendben zizzentve forgatod annak lapjait: bizonyára hallani fogod, hogy jár és néha megszólal ez a könyv, mint egy virágos és titokzatos óra…”
(Részletek az író 1942-ben kiadott Összes novellái elé írt „Emlékezés”-éből)