Ma nem egyszerű – vagy még inkább: nehéz – megítélni Mária román királynő 1919. március–áprilisi párizsi és londoni útjának diplomáciai és politikai összefüggéseit. Magánúton járt, tehát cselekvően nem befolyásolhatta a békecsinálók döntéseit. Bízott viszont abban, hogy párizsi jelenléte – a konferenciának abban a szakaszában, amikor még „forró volt a levegő” – befolyásolta a ráfigyelés, a vitavezetés módját és országa általános megítélését. Ha nem is billent Románia oldalára a mérleg a képviselet által fontosnak vélt kérdésekben (leginkább a Bánát dolgában), nem másíthatta meg a megmásíthatatlant. A visszaemlékezések tanúsága szerint azonban egyértelmű, hogy másképp tekintettek Romániára a Szajna partján a királynő ottléte után, elérte azt, hogy – szavait idézve – „Románia fölkerült Európa térképére”. Azóta is ott van, úgy, ahogy Párizsban megszerkesztették! Feltűnő a kutatónak az, hogy milyen konok igyekezettel buzgólkodtak korábban (a „hivatalos” történetírás cinkosságával azóta is) mindenkori politikai körökben bagatellizálni a királynő követjárását. Azt mondanám, hogy a kutató szerencséjére, s talán az érdeklődő olvasó örömére is. A kutató szerencséjére azért, mert ismét egy olyan történet nyomába eredt, amelynek archivált vagy tudatosan a polc mögé ejtett-rejtett forrásai, kisebb-jelentősebb tanúinak vallomásai részben árnyalják, néhol pedig teljesen átírják az eddig ismert történéseit annak a térségnek, amelyet mi most, ismét ábrándosan, Kárpát-medencé(nk)nek szeretünk mondani. Az érdeklődő olvasó örömére is, hiszen a könyv megkísérli Nem (csak) Erdély volt a tét címmel tavaly megjelent kötetem sejtelmeit Mária román királynő párizsi követségének tanulságaival megfejteni, kifejteni.