Mikszáth Kálmánnak (1847-1910) két életrajza van. Az egyik 1881-ig tart és valóságos biográfia. Ebben helyet kap a szülőföldi élmények meghatározó sokasága, a rimaszombati és selmecbányai diákévek, a nem létező jogi tanulmányok krónikája, az indulás hármassága a szülőföld székhelyén, Balassagyarmaton: a közigazgatási élmények, az első újságírói kihívás, és a szerelem. És ennek a vége: a leányszöktetés és házasságkötés a szülői tiltás ellenére. S jönnek a tragédiák: az írói sikertelenség, a nyomor, a nélkülözés, és a kikényszerített válás. Majd újabb három magányos esztendő az elhagyatottság mélységébe zuhanva. Innen emeli ki a véletlen s kerül Szegedre, ahol, mint a mesében, minden jóra fordul. Megtalálja önmagát és témáit, sikere lesz a társaságban és az olvasók között, elkészül a két kötet kézirata. 1881-ben megjelenik a Tót atyafiak, 1882-ben A jó palócok. És ettől kezdve a második életében semmi rendkívüli nem történik Mikszáthtal, „csak” megírja a magyar irodalomtörténet egyik legszínesebb és legsokrétűbb életművét. Egy évszázada ezt elemzik a tudósok, ezt olvassák a generációk. Egyikük sem tud ráunni.

„A gyermekjátékok – játék és költészet ölelkezése” – állapította meg főművében, az Ormányság-ban találóan a kákicsi tudós tiszteletes, Kiss Géza. Vajon ez a tündéri világ – a gyermekjátékok világa – hogyan tükröződik művelődéstörténetünk egyik legnagyobb alakjának életművében? Annak a lángelmének életművében, aki – talán szabad így fogalmaznunk – maga is valósággal „játékból és költészetből” volt összegyúrva… Hogyan látta ő ezt a világot kisgyermekként a XIX. század közepén a nógrádi szülőtájakon? Hogyan élte át, hogyan szívta magába? Mit őrzött meg és mit hordozott belőle magában élete folyamán? Végül mit hagyott hátra belőle nekünk, utókornak? És túl mindezeken: vajon mivel járult az hozzá egyfelől gondolatvilága és egyénisége, másfelől nyelve és stílusa kiformálódásához? Hívjuk az olvasót, hogy mindennek feltárásában tartson velünk…