„Hamsun, Sartre, Genet és Kafka ízeit véltem felfedezni Stasiuk könyörtelenül pontos, mégis drámai erejű prózájában. A Kilencnek minden jel szerint a kortárs regényirodalom kimagasló alkotásai között a helye. Egy gyökértelen, nyugtalan kelet-európai nemzedék portréja ez, meg egy városé, amely beletörődött, hogy a posztkommunizmus nem egészen az, aminek hirdetik” – írta Irvine Welsh a The New York Times Book Reviewban Stasiuk regényéről. A nálunk főleg egyéni hangvételű esszékönyveiről (Az én Európám, Hogyan lettem író, Dukla, Útban Babadagba) ismert lengyel szerző regénye pár évvel a rendszerváltás után játszódik: emberi sorsok véletlenszerűen ütköző biliárdgolyókként találkoznak az átalakulóban lévő Varsóban, egy adósságát visszafizetni próbáló kisvállalkozó krimielemeket sem nélkülöző történetével a középpontban. De Stasiuk esszéihez hasonlóan a Kilenc főszereplője is az idő, ez a „láthatatlan anyag”, amelynek árjával a hősök sikertelenül próbálnak szembeúszni.

Aldous ​Huxley talán legjobb regénye – az 1952-ben megjelent Loudun ördögei – nem regény, hanem tényirodalmi mű. A démoni megszállottság és boszorkányégetés egy hírhedt, XVII. századi történetét feldolgozó kötet valós történelmi szereplőket, megbízhatóan dokumentált eseményeket és a térképen könnyedén fellelhető színhelyeket felsorakoztató áttekintés, a szaktörténészek megállapításaival lényegileg egybevágó non-fiction könyv. Mégis, a bőséggel okadatolt alapanyagot lépten-nyomon az eleven képzelet hozadékával kiegészítő munkának legalább annyi köze van Walter Scott és a nagy előd követőinek regényeihez és játékfilmjeihez – például Ken Follett Katedrálisához vagy a Max Von Sydow főszereplésével forgatott Az ördögűzőhöz –, mint a felhasznált dokumentumok és történeti feldolgozások szikárabb szövegvilágához. Az Angus Wilson, Cs. Szabó László, Sükösd Mihály és még egy sor kiváló író-kritikus elismerését is kivívó mű kétségkívül az idős Huxley egyik legizgalmasabb írása. A Loudon ördögei egyszerre kultúrtörténeti csemege, hátborzongató rémtörténet, miszticista-ökumenikus hitvallás és máig érvényes intés arról, hogy bár igenis van új a nap alatt, az önmaga rémségeit ismétlő történelem a huszadik század végével sem ért véget…

Minden ​nyáron összegyűlik a rokonság a krími görög Médea Szinopli hegyi házában. A gyermektelen Médea szülei elvesztése után egymaga tartja össze a viharosan gyarapodó családot. Nyári kalandjaik, tragédiáik, szerelmeik, elválásaik, csetepatéik hátterében pedig folyamatosan peregnek a történelmi események: háborúk és forradalmak. Médea háza azonban végig az összetartás szigete marad. Ulickaja bölcs iróniával, finom távolságtartással, és a legnagobb orosz írókat idéző, magával ragadó stílusban vall arról, hogy az emberi értékek minden sorscsapás ellenére megőrizhetőek. A Booker Díjas szerzőnek az 1980-as évektől jelennek meg írásai. A Médea a kortárs irodalom egyik remekműve.

Polina, az ukrán származású prágai lány azt tanulta a nyolcvanas években, hogy a kapitalista Nyugat egy hatalmas munkatábor, melynek lakói egyedül arra vágynak, hogy a Kelet elvigye nekik a szabadságot. A kilencvenes évek meghozták Polinának a fájdalmas kijózanodást – kiderült, hogy a helyzet éppen fordítva van, csak éppen ezt a bizonyos keleti tábort a kutya sem akarja felszabadítani. Éppen ezért lakói, főként a fiatalok úgy döntenek, hogy inkább ők mennek nyugatra vagy teremtik meg maguknak azt, amit szabadságnak, kapitalizmusnak és boldogságnak vélnek. Ez a regény Polina felfedezőútjának története, amely Európa nagyvárosain és saját testének megismerésén keresztül a mi életünk felé vezet. Jegyzetek a tengerről, a nevetésről és a korszellemről.

Száz ​esztendeje született a két világháború közötti észt próza legnagyobb mestere, Anton Tammsaare. Első elbeszélései a századforduló idején jelentek meg. A falusi tárgyú és a gyermekkori élményekből fogant történeteken, életképeken még érződik a naturalizmus hatása. Vérbő paraszthősei, a kitűnő táj- és környezetrajz, szituációteremtő készsége már sejtetik a későbbi nagy elbeszélőt, akinek figyelme mindinkább a megoldatlan társadalmi kérdések felé fordul. Élményvilága új elemekkel bővül, s ez hat témaválasztására és stílusára is: a tízes évek lázadó, kiábrándult értelmiségi ifjai bukkannak fel a változó hangulatokat, a pillanatnyi benyomásokat finoman megragadó impresszionista prózájában. Az első világháború idején írt komor tónusú, fantasztikus elemekben is bővelkedő novelláinak hátterében a háború nyomasztó élménye áll. A húszas években kezdődik Tammsaare nagy regényírói korszaka, de nem marad hűtlen a kisprózához sem. ekkor születnek legjobb elbeszélései. Műveit sok nyelvre lefordították, több regénye magyarul is megjelent. Mostani elbeszéléskötete híven tükrözi sokszínű írásművészetét: lágyabb tónusú lírai elbeszélések groteszk hangvételű írásokkal váltakoznak benne, s valamennyi az írónak a társadalmi problémák iránti érzékenységéről és mély humanizmusáról tanúskodik.