Az Erdélyi Fejedelemség történetével sokan, sokféleképpen foglalkoztak. E feldolgozások azonban az agrártörténeti megközelítést majdnem nélkülözték, különösen a kert- és a szőlő-borkultúra, termelés területén. Erre több magyarázat is lehetséges: a hadtörténet, a diplomáciatörténet elsőbbsége és a viszonylagos függetlenséget biztosító fejedelmi politika megismerése valóban nagyon fontos kérdése a magyar történettudománynak. De a dolgos hétköznapok megismerésében, megértésében a termelés- és fogyasztástörténet témaköre: a mit ittak, és mit ettek, hogyan éltek, milyen eszközöket használtak a hétköznapokon és az ünnepnapokon, is megkerülhetetlen, sőt alapvető az erdélyi emberek egykori életében, történetében. Különösen vonatkozhat ez a kevésbé termelt, de annál nagyobb mértékben Erdélyben is fogyasztott borféleségekre, valamint a kertek terményeire, amelyeket a levéltárak és a szakácskönyvek tanúsága szerint sokféleképpen feldolgozva fogyasztottak. Mindezeknek a kérdéseknek a kutatása egyben válasz is lehet a háromkötetes Erdély Története című összefoglaló nagy munkában megfogalmazott hiányra és célkitűzésre. Vagyis arra, hogy módszeres kutatással kellene a konyha és a kert szerszámait és a velük dolgozók történetét vizsgálni. Ugyanis ezen eszközök és a velük végzett szakmunkák, valamint ezt a tudást hordozó képviselőik szakosodása a 17. század eleji Erdélyben, a késő reneszánsz, kora újkor időszakában általános tendencia. A mindent átható reneszánsz az önmagának gyönyörűséget szerző, kertjét gondozó paraszt képét lebbenti fel, aki koszorúkötéssel, virág-ápolással önmaga környezetét és lelkét ápolja, öncélúan vagy legalábbis reális haszon elérésének törekvése nélkül. A kutatások kiterjesztését nagymértékben segíti, hogy az utóbbi évtizedekben számos olyan forráskiadás látott napvilágot, amelyek feldolgozásával a fenti kérdésekre is árnyalt választ adhatunk.