Farkas Árpád 1944-ben született Siménfalván. Iskolába Székelyudvarhelyen járt, egyetemre Kolozsvárott. Ma Sepsiszentgyörgyön él, a marosvásárhelyi Igaz Szó belső munkatársa. Első kötetével 1968-ban jelentkezett. Nem tartozik a termékeny alkotók közé, mégis egyike a leggyakrabban citált erdélyi kortárs költőknek. Hogy miért? A befalazott szószék versei választ adnak erre. Ez a „vidéki” poéta képes arra, hogy megingathatatlannak látszó esztétikai „törvényeket” érvénytelenítsen: hitelét vesztett szavak, indulatok, érzések nyerik vissza verseiben a szép és igaz hitelét. Mer hűséges lenni rossz költők által lejáratott „mégis-remény”-hez, de nem tagadja az „atom-varázslás” igazát sem. Mer hűséges lenni nemzeti hagyományokhoz és e hagyományok talaján vallani a kor emberének félelméről, iszonyatáról, reményéről, otthonteremtő csakazértiséről. Számára a történelem vagy a modern kor nagyvilága éppoly kézzelfogható, mint a székely havasok. Otthon a földön és otthon a lassan elsüllyedő folklorisztikai székely tájakon. Ez költészete hatásosságának a titka.

Irodalmunkban páratlan társadalom- és művelődéstörténeti dokumentum ez a könyv. Nem verses magyar történelem, de a költemények beszámolnak a történelmi eseményekről is. A magyar valóság versei elsősorban a hétköznapi életről vallanak, az emberről és világáról. Az antológia szerkesztője a régi magyar költészet olyan területeit is felkutatta, amelyek többnyire fehér foltok irodalmi műveltségünk térképén. Ezek a versek ma is élményt adnak, tiszta líraiságukkal hatnak.
A kötet legérdekesebb része a XVIII. századot bemutató rész: a versek jórésze csak korabeli kiadványokban olvasható, vagy éppen itt jelenik meg nyomtatásban először.
A válogatás hiteles képet ad a magyar költészet múltjáról, melynek – e kötet meggyőzően bizonyítja – legfontosabb ihletője, éltetője a valóság.

Válogatott versek – költőjük előtt tükörkép. Olyan méghozzá, amelyet hosszú idő után pillantva tükörbe, meglepődve nézhet. Egy régi versem – idáigvaló pályám közepe tájt -testi arcommal esett ilyen találkozásomról szól: Ha ezt az arcot látom egy kirakatüvegben, se sirni, sem nevetni, köszönni volna kedvem.
„Változom” volt a címe. Minden változás együtt azonban az azonosság. Lelki, szellemi arcomra, a válogatott versek kínálta képre tekintve, ezt mondom: „Nem köszönök. Ez valóban én vagyok. A címet azonban, melyet e képnek szántam, meg kell változtatnom. Nem maradhat tizennyolc éves koromban írt kedves versemről Budai hegyek utcán. Maga a kép mást sugall. Nem viselheti egyedül a meghitt utcákat, ösvényeket, amelyeket kamaszkoromban róttam, s ahol betűmet rovom. Zaklatott évszázadunkban ezek fölé a zaklatottságot legtöbbször közvetve jelző -de mindig közvetlen tapasztalatokból fölsarjadó versek fölé egy másik, önmagában jelentéktelenebb költeményem címe kívánkozik: Beszakad az idős.” Mert mint valami tető” beszakadt többször is. S fenyeget is új és új beszakadással. Tizennégy esztendős koromban írt „Megint egy este” című versem még általában az idő múlásával szállt szembe. Hetykén és ma-is-irigylem biztonsággal szólván egy vitézről, aki fellőtt nyilával odaszegezi a szökni készülő napot az égre. Mikor ezt írtam, nem olvastam még a „Faust”-ot, a pillanat tartóztatásának monumentális hitvallását, Kosztolányi az idő tájt írhatta: „Ha nem tudnám, hogy meg fogok halni, soha egy sort nem irtam volna le”, s a jövőé volt még József Attila „Nagyon fáj” kötete, amelyben az a művész perelt az elmúlással”. De gyermek-fővel is éreztem és gyakoroltam, hogy nem a költő dolga ez: az elmúlással való perlekedés. S ha azóta meggondolttá kényelmesedtem is, és már nem általában az elmúlás el-len tiltakozom, csak a tartalmatlan múlás ellen, döntő különbséget akkor sem kell látnom ama kezdet-költeményem és a legutóbbiak között. Mert annak magamat-megszólító fő-panasza ez volt: „Hagytad, hogy a nap elmúljon fölötted.” Múlik a nap mindegy, hogy hogyan! S ha Történelem és Természet keserves rohanása az e kötetet záró „Bikasirató”-ban az élő hús tépését ismétlő domináns Témakör” látomásához vezet, akkor a tükörbe tekintő költő számára annak felismeréséhez is, hogy e pályaiv gyermekkori, a „Lapozgatom a vasárnapi számot” embernek ember elleni fenekedését elítélő soraitól törvényszerűen érkezett el a „Bikasirató”-hoz, mely az élőlényeknek élő-lények által okozott szenvedésével feszül szembe. Éppoly reménytelenül, mint az a bizakodó, napmegállítást álmodó kezdeti költemény? Nem hiszem. Ha az idill állandósí-tásáról mint valami álomról le kell is mondanunk, áhításáról, felidézéséről és az érte való cselekvésről nem. Amelynek talán ezek a versek is részei lehetnek.

Kálnoky László mostani kötete három hónapon át folyamatosan, napról napra vezetett verses napló, melynek első része, illetve egyharmada már szerepelt a Bálnák a parton c. legutóbbi könyvében is. A három hónap anyaga így együtt minőségileg mégis egészen más, szerves, megbonthatatlan egésszé állt össze. S noha verses naplóról van szó, a formailag feszes, látszólag egyszerű, szűkszavú és szikár, ám lényegretörően érzékletes darabok korántsem hétköznapi eseményeket vagy ötletszerű vélekedéseket rögzítenek. Ellenkezőleg. Létélményeket és sajgó fájdalmakat, baljós látomásokat és példázatokat tárnak elénk, egy betegségekkel sújtott hosszú élet és tapasztalatokban gazdag alkotópálya feszültségekkel, ellentmondásokkal terhes élményeit és emlékeit, izgalmas gondolati, érzelmi eredményeit, kételyeit és reményeit összegzik, okulásunkra és gyönyörűségünkre.