Esterházy új műve: ikerregény. Első fele tömör és vaskos szatírajáték: a legelemibb emberi gesztusok színtere, mely nem ismeri az idők múlását. A második igazi történet: „love story”, mai értelmiségi környezetben. A két mű, a két önmagában is teljes alkotás szerves motívumkapcsolatokkal fűződik egybe. S végül az ikerregény teljes formája ad választ az író – s mindannyiunk – kérdésére: van-e remény arra, hogy valahol inkább otthon érezzük magunkat, mint ahol épp vagyunk?

„Hamsun, Sartre, Genet és Kafka ízeit véltem felfedezni Stasiuk könyörtelenül pontos, mégis drámai erejű prózájában. A Kilencnek minden jel szerint a kortárs regényirodalom kimagasló alkotásai között a helye. Egy gyökértelen, nyugtalan kelet-európai nemzedék portréja ez, meg egy városé, amely beletörődött, hogy a posztkommunizmus nem egészen az, aminek hirdetik” – írta Irvine Welsh a The New York Times Book Reviewban Stasiuk regényéről. A nálunk főleg egyéni hangvételű esszékönyveiről (Az én Európám, Hogyan lettem író, Dukla, Útban Babadagba) ismert lengyel szerző regénye pár évvel a rendszerváltás után játszódik: emberi sorsok véletlenszerűen ütköző biliárdgolyókként találkoznak az átalakulóban lévő Varsóban, egy adósságát visszafizetni próbáló kisvállalkozó krimielemeket sem nélkülöző történetével a középpontban. De Stasiuk esszéihez hasonlóan a Kilenc főszereplője is az idő, ez a „láthatatlan anyag”, amelynek árjával a hősök sikertelenül próbálnak szembeúszni.

A testi és lelki nyomor, az éhezés, a háborúk, a munkanélküliség rokkantjai ezeknek az elbeszéléseknek a hősei, azok az emberek, akiknek sorsa és tragédiája a legközelebbről érintette az írót, az elsőt, aki az ipari proletariátus soraiból lépett a magyar irodalom porondjára. Az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságok következményeivel szemben azonban tehetetlennek bizonyulnak ezek a hősök, a cselekvés útján nem lelik, s csupán zabolátlan indulatukkal, féktelen szenvedélyükkel, végletesen aszociális magatartásukkal próbálnak tiltakozni a fennálló rendszer, a kapitalista társadalom ellen. Nem a kifinomult formák, kerekre csiszolt történetek mestere Kassák, az effajta tökélyre sohasem törekedett. Tárgyilagos hangú novellái nem aprólékos gonddal, mívesen megmunkált ékszerek, hanem súlyos tömbök, melyeket – miként a verseit – le lehet tenni az asztalra, mint egy szobrot. S ezekben a szobrokban megláthatjuk nemcsak a sötét, komor színekkel festett „nemzeti nyomort”, hanem fölragyog bennük a szocialista ember és művész.

„MINDEZT MAJD MEGÍROM MÉG PONTOSABBAN IS.” Ígéret, fenyegetés vagy idézet volt A szív segédigéi utolsó mondata? 1985-ben, amikor számozatlan, gyászkeretes oldalakon megjelent Esterházy Péter könyve, ez a sokat idézett mondat leginkább egy írói attitűd megnyilvánulásának tűnt. A Harmonia Caelestis és a Javított kiadás apakönyvei után most, huszonhárom évvel később, a Semmi művészet megjelenésével nyer új jelentést a fenti mondat, és a fenti mondatot megelőző segédigékbe tört anyahalál-könyv. A Semmi művészet a föltámasztott anya könyve, az anyáé, aki ismeri a lesszabályt, és akinek nyelve, mely által a világhoz való viszonya meghatározódik, a futball nyelve. A fiú csak ehhez képest van, és minden és mindenki más is csak ehhez az anyafutballnyelvhez viszonyítva létezik. A futball, mely a szerző előző könyvében inkább a magántörténelem-írás eszköze és terepe volt, ebben a regényben mint világszemlélet van jelen, melynek eredője az anyához és az anyanyelvhez való viszonyban gyökerezik: anyanyelv-komplexus. Ha az olvasó Esterházy Péter regényében a „családtörténeti” szálat keresi, megtalálja – finoman megírt, kerek történetekben. Ha érzelmeket akar, azokat is: plátói szerelem, gyengédséggel teli házastársi szeretet, no meg az anyai meg az apai. Aki az esterházys-önreflektív szövegvilágra kíváncsi (hol kezdődik, és hol végződik az író?), az sem fog csalatkozni. Irónia, szépség, történelem, aranycsapat, apa, nagymama, nagynéni, nagybácsi, anya, élet és halál, főként halál, de az nagyon szépen megírva. És az élet is, persze, a halál előtt.