Fülszöveg:
Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a legszebb könyv, amelyet Magyarországról külföldön valaha írtak. Egy tizenkilenc éves angol fiú 1934-ben, útban Londonból Konstantinápoly felé, fél év alatt gyalogszerrel keresztülvág az országon, majd évtizedek múlva, már mint a nagy hagyományú angol útleírás világszerte ismert, élő klasszikusa, nekiül, és emlékezetből, valamint naplója és egy újabb, önellenőrző látogatás alapján fölidézi és megírja fiatalkori utazását. A művelt angol, sőt amerikai és nyugat-európai olvasóközönség tekintélyes része ma ennek a sok kiadást megért könyvnek az alapján képzeli el Magyarországot és Erdélyt, vagy indul el, hogy közelebbről is megnézze magának.
Az angol útirajz legjobb hagyománya az előítélet nélküli szemlélődés, a mindenre nyitott kíváncsiság, tényszerűség és személyes hang ötvözése. Leigh Fermor is ezt követi. Remek megfigyelő, minden érdekli a bejárt országokban: a táj és földrajza, a természeti környezet, a helyi történelem, a nyelv, az életforma, a társadalom, az elképesztő fényűzés, a feudális szokások láttán, de roppantul élvezi, hogy még isten háta mögötti helyeken is minduntalan angolul kiválóan beszélő, nagy műveltségű, világot járt, bölcs öreg arisztokratákkal cseveghet.

A Ha meghal a Nap Fallaci híres könyvei közül is az egyik leghíresebb. Az írónő csaknem húsz éve a NASA vendégeként több hónapot töltött az Egyesült Államokban. Útjának gyümölcse ez a regény: a Holdra készülő űrhajósok regénye. Meg azoké, akik – egyelőre – itt maradnak a Földön, föl-fölnéznek a Holdra, és mindenféle eszükbe jut róla.

Tolsztoj két (külön-külön is sok ágú) szálból szőtte hatalmas regényét. Az egyik Rosztov gróf, Bolkonszkij herceg és több más család öregjeinek és fiataljainak regénye, mely híven tükrözi az orosz nemesség életét I. Sándor cár korában. A regény másik szála az 1812-es napóleoni hadjárat leglényegesebb cselekményeinek története. Bemutatja azt az igazságos védelmi háborút, amelyet az orosz nép, hallatlan szenvedések közepette, diadalmasan vívott meg a betolakodók ellen. Valóságos eposz ez, melynek hőse maga a nép.

A valaha spanyol származású francia író”-nak megismert Jorge Semprún az arisztokrata családba született diplomatagyerekből lett emigráns párizsi filozófushallgató, majd antifasiszta ellenálló, aki a buchenwaldi koncentrációs tábor foglyaként szerzett borzalmas élményeit a huszadik század egyik alapművének számító, legendás regényében, A nagy utazás-ban dolgozta fel, a náci lágervilág mellett és mögött felsejlő szovjet verziónak, a Gulagnak immár az antifasizmus és a kommunizmus viszonyára is vonatkoztatott tanulságait pedig, a hatvanas évek végétől kezdődően, újabb nagy sikerű regények sorában. Semprún tehát, aki a szabaddá lett Spanyolországban másfél évtizede a kulturális miniszterségig vitte, fáradhatatlanul járja tovább a maga útját.
Legújabb regényének nagy újdonsága, hogy Semprún anyanyelvén, spanyolul íródott. Cselekménye két sorsfordító dátum, az egymástól pontosan húsz év és egy nap távolságban lévő 1936. július 18. és 1956. július 18. körül, előtt és után, Semprún életének és életművének legfontosabb, jelképes és valóságos helyszínein játszódik. Középpontjában furcsa rítus áll: egy tragikus haláleset emlékére 1936-ban egy csapat napszámos megölte egy nagybirtokos család legfiatalabb férfi tagját -a gyilkosoknak minden évben el kell játszaniuk az egykori véres eseményeket. Az utolsó ilyen szertartáson a család tagjain kívül egy amerikai történész és egy francóista vizsgálóbiztos is részt vesz. Utóbbiak – ki-ki a maga módján a család politikával és érzékiséggel telien szerteágazó történetét próbálják kibogozni. Így mintegy az ő nyomozásuk eredménye is ez a nagyszerű és izgalmas regény, mely színpompás tablója nem csupán húsz évnek és egy napnak, hanem szinte az egész elmúlt évszázadnak.

1891-ben jelent meg Lev Tolsztoj Kreutzer-szonáta című kisregénye, amelynek addigra már óriási volt a híre. Több ezer másolat terjedt a műről szerte az országban, és mindenki el akarta olvasni azt a könyvet, amelyben a nagy író akkoriban szokatlan szókimondással beszélt a testi szerelemről, és emiatt a cári cenzúra egy ideig nem is akarta engedélyezni a kinyomtatását.

1831-ben egy néger rabszolga, Nat Turner az Egyesült Államok Virginia államában hetvenedmagával föllázadt, lemészárolt több tucat fehér embert, és három napig rettegésben tartotta a környéket. De Nat Turner személy szerint csak egy ember haláláért felelős, szerelmét, a fehér Margaret Whiteheadet ölte meg.

Kémhistória? Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev titkosrendőrségének leleplezése? Bepillantás a CIA vegykonyhájába? A huszadik század morális szenvedéseinek krónikája? Egy páratlan szerelem átszellemültségével izgató története? Egy mindent megértő és mégis kétségbeesetten hűséges – mihez? – kommunista lelki drámája és fizikai tragédiája? Finoman illesztett, hatalmas és bensőséges porusti mondatok illékony emlékfoszlányokat, képeket, színeket, szagokat, zenei hangokat idéző érzékies szövedéke, amely kimondhatatlan kimondását kísérli meg?

Ameddig ​élek, csak azt akarom, hogy elmondhassam: milyennek látom a dolgokat. Theodor Fontane vallomása és írói programja ez. És talán egyetlen könyvében sem sikerült ezt a programot olyan tökéletesen megvalósítania, mint éppen a Tóparti kastély-ban, utolsó regényében. Színes és gazdag életének utolsó éveiben szülőföldjére, a Berlintől északra elterülő erdős és homokbuckás Mark-Brandenburg tartományba tér vissza az író, hogy elmondja milyennek látja a múlt század utolsó évtizedének porosz társadalmát, az embereket és általában a világot. Egy régi vágású porosz junker, Dubslav von Stechlin életének sírba hanyatlása és ezzel párhuzamosan fiának kibontakozó szerelme és szerencsés házassága: ennyi a regény cselekménye.