Most, hogy Bánffy Miklós főműve, az Erdélyi történet az angol után francia fordításban is megjelenik s magától értődőén sorolódik a világirodalom nagy kincsei közé, fél évszázaddal az író halála után itt az ideje, hogy a magyar olvasóközönség is értékelni tudja, vagy egyáltalán megtanulja nevét, megismerje igazi kvalitásait, s ezekkel együtt emberi kiválóságát és gyöngéit is. Sokat késtünk a méltó értékeléssel, főleg mi, erdélyiek, pedig az elmúlt 20. században nem volt olyan magyar főrend, felelős politikus, aki jobban érezte, értette volna Erdélyt, mint gróf Bánffy Miklós, és nem volt olyan hatalmas – nem kiáltó, de figyelmeztető – szava senkinek, mint az Erdélyi történet írójának. De tegyük hozzá rögtön a helyrehozhatatlanság szomorúságával: visszhangtalanabb se! Beteljesedett rajtunk a faliírás – annyi különbséggel, hogy előbb darabokra szaggattattunk, és ma már híjával is találtatunk! Történelmi késéssel most utólag legalább az írói művet vegyük birtokunkba, hiszen Bánffy Miklós az erdélyi lélek legavatottabb, legnagyobb tehetséggel és felelősségérzettel megáldott, legszenvedélyesebb búvárlója. Ebben a kötetben az író utolsó éveinek dokumentumait igyekeztünk egybegyűjteni: azokat a leveleket és naplószövegeket, amelyek az utolsó néhány esztendő történéseit rögzítik: egy magyar családét, amelyet szétszakít a háború és az azt követő események forgataga; egy apáét (különben neves író), aki hazatérve Erdélybe, öregséggel-betegséggel küszködve próbálja megmenteni valamikor mesés vagyona maradékát, s mindennapi gondok közepette megírni még azt, amit megírhat; egy anyáét (különben neves színésznő), aki Pesten keresi helyét a megváltozott idők színházi világában, s aggódását megosztja otthon maradt férje és lánya között, aki közben kiröppen az „Életbe”, férjhez megy egy amerikai katonatiszthez, s olykor szinte írói tehetséggel megírt levelek sorát küldözgeti haza arról az észak-afrikai világról, amelybe – egy diplomáciai testülethez tartozó tiszt feleségeként – belekerült.