Andrea, a regény ifjú főszereplője nagy reményekkel érkezik Barcelonába, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait. Azonban hamar kénytelen megtapasztalni, hogy életigenlő természete, függetlenségvágya nem talál lelkes fogadtatásra a nagyanyjánál uralkodó feszült családi légkörben, ahol lakni kénytelen. Andrea maga meséli el az első egyetemi éve történetét, s hogy miként ingadozott folyton a viszolyogtató hangulatú otthona és a törékeny barátságokon nyugvó egyetemista társaság között. E két világot túlfűtött érzelmek finoman gombolyított szálai fűzik lassan össze, pergő, drámai párbeszédben.
Az egyszerű regényszerkezet, a friss nyelvezetű, közvetlen hangvételű próza, a finom érzékenység, a jól megrajzolt regényalakok teszik oly kivételes alkotássá ezt a művet, mely a polgárháború utáni nehéz történelmi időszakban új távlatokat nyitott a spanyol irodalom előtt.

A valaha spanyol származású francia író”-nak megismert Jorge Semprún az arisztokrata családba született diplomatagyerekből lett emigráns párizsi filozófushallgató, majd antifasiszta ellenálló, aki a buchenwaldi koncentrációs tábor foglyaként szerzett borzalmas élményeit a huszadik század egyik alapművének számító, legendás regényében, A nagy utazás-ban dolgozta fel, a náci lágervilág mellett és mögött felsejlő szovjet verziónak, a Gulagnak immár az antifasizmus és a kommunizmus viszonyára is vonatkoztatott tanulságait pedig, a hatvanas évek végétől kezdődően, újabb nagy sikerű regények sorában. Semprún tehát, aki a szabaddá lett Spanyolországban másfél évtizede a kulturális miniszterségig vitte, fáradhatatlanul járja tovább a maga útját.
Legújabb regényének nagy újdonsága, hogy Semprún anyanyelvén, spanyolul íródott. Cselekménye két sorsfordító dátum, az egymástól pontosan húsz év és egy nap távolságban lévő 1936. július 18. és 1956. július 18. körül, előtt és után, Semprún életének és életművének legfontosabb, jelképes és valóságos helyszínein játszódik. Középpontjában furcsa rítus áll: egy tragikus haláleset emlékére 1936-ban egy csapat napszámos megölte egy nagybirtokos család legfiatalabb férfi tagját -a gyilkosoknak minden évben el kell játszaniuk az egykori véres eseményeket. Az utolsó ilyen szertartáson a család tagjain kívül egy amerikai történész és egy francóista vizsgálóbiztos is részt vesz. Utóbbiak – ki-ki a maga módján a család politikával és érzékiséggel telien szerteágazó történetét próbálják kibogozni. Így mintegy az ő nyomozásuk eredménye is ez a nagyszerű és izgalmas regény, mely színpompás tablója nem csupán húsz évnek és egy napnak, hanem szinte az egész elmúlt évszázadnak.

A K. dosszié „önéletrajz két hangra”: regényes párbeszéd Kertész Imre életéről – szüleiről, szerelmeiről –, pályájáról – a szellemi szabadság kivívásáról – és arról, hogyan függ össze a saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal.
E páratlanul személyes könyvből megtudhatjuk, e kettő szétválasztása nem is olyan egyértelmű. Meddig valóság és honnan fikció? Szolgálhat-e az irodalom tárgyául az egyénileg megélt borzalom és boldogság, és mennyiben tartozik ez az „egyéni” mindnyájunkra, akik olvasunk – akik őt olvassuk? Milyen korban nőtt fel, milyen másikban lett íróvá? Mennyiben befolyásolták e korok és légkörök műveit, mennyi szivárgott be mindebből regényeibe, novelláiba, nem is beszélve a főhősök vonásairól: Köves Gyuriéról, az Öregéről vagy K.-éről.
„Egészében véve, én a derű pártján állok” – mondja az író. Ez a derű hatja át a K. dossziét, amely ugyanolyan „botrányos”, mint Kertész Imre egész életműve.