Két önéletrajzi ihletésű kisregényt olvashatunk a kötetben: Emlékek a gyűjtőfogházból, és Emlékek az alvilágból.

„… ​regényei és novellái, függetlenül attól, hogy az elbeszélő első személyben szól-e, voltaképpen egyetlen összefüggő önéletrajzot alkotnak. Szép Ernőnek, a költőnek, nem volt prózai fantáziája, mindig élményeiből indul ki…” – jellemezte Réz Pál egy régebbi tanulmányában Szép Ernő prózaírói munkásságának ebből az általa készített novellaválogatásból is szembeötlő vonását. De hát melyik Szép Ernő írta ezeket a novellákat? – kérdezheti az olvasó, aki ismeri az író alakja köré szövődött legendákat. A naiv gyermek, az édes, elveszett ártatlan? Vagy a „pesti okos fiú”, a szalonok és orfeumok hölgyeinek kedvence, vérengző kártyacsaták hőse? Vagy a fáradt öregember a második világháború után, aki 1953-ban bekövetkezett haláláig már így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam?” Különös, de ha versei néha igazolják is a közkézen forgó legendák közül valamelyiket, a novellák nem. A novellaíró, talán mert nem lírai hőse, hanem szemlélője az életnek, sem a gyermeki gyámoltalanság, sem a bohém világfi szerepét nem ölti fel: már fiatalon is túlérett, megfáradt, az emberi szenvedés és nyomorúság látványától elcsigázott szellem, aki a legendák helyett Komlós Aladár jellemzését igazolja: „Alig lehetnek valakinek éberebb idegei, mint neki.” Aki a bohém Pestből is csak ennek a tarka és szomorú világnak a mélységes ismeretét és persze a gyöngéd iróniát őrzi meg.
A novellák, amelyekből e kötet teljességigényű válogatást ad, csak egyetlen legendát igazolnak maradéktalanul. Tudvalevő, hogy az első világháború idején hadba vonuló Szép Ernő a kardjára vésetett németül egy jelmondatot: „Élni és élni hagyni.” A két világháborút megjárt író a novelláiban úgyszólván senkit, még egy állatot sem pusztít el.

Tersánszky Józsi Jenő (1888-1969) három regényét, három ún. tárgytörténetét általában együtt szokták emlegetni. Volt közös kötetkiadásuk is. E három mű: Egy ceruza története; Egy kézikocsi története; Egy biciklifék története. Közülük az elsőt sorozatunk már 2000-ben megjelentette. A szorosabban összetartozó, közvetlenebbül önéletrajzi vonatkozású másik kettő most lát napvilágot. A nevezetes kézikocsi ürügyén az író az 1944-es év legsötétebb hónapjairól ad (a remény színeit is kereső) kor-, társadalom- és jellemrajzot. A biciklifék a saját technikai újításainak egyike volt. A leleményére büszke ezermester ironikus beletörődéssel meséli el, miért nem futhatta be remélt karrierjét ez a „világszabadalom”.