Ez a könyv egy rendhagyó utazás történetét meséli el. Mert ki is nevezné „rendes” dolognak azt, hogy 1972-ben egy európai fiatalember nekivág Indiának, és nem repülőgéppel utazik, hanem másod-harmadosztályú vonattal, hajóval, autóstoppal, képtelenül zsúfolt autóbuszokon, nem luxusszállókban lakik, hanem eldugott falvakban, külvárosi szegénynegyedekben élő levelezőpartnereinél – a jobb módúak úgyszólván kivételek – nem európai-fajta vendéglőkben étkezik, hanem útszéli fogadókban, és nem tömött erszénnyel indul a kilenchónapos útra, hanem mindössze öt dollárral? Jakobos Ödön azonban mintha nem is arra az Indiára lenne kíváncsi, amelyet vastag pénztárcájú nyugati turistáknak mutogatnak. Ha jártában-keltében ilyenekkel találkozik, olyan leplezetlen lekicsinyléssel ír az összkomfortos társasautóbuszok utasairól, hogy már-már azt kell hinnünk: ha nem 5, hanem 500 vagy akár 5000 dollárral indult volna el, talán azt is visszahozta volna. Az ő tőkéjét ugyanis semmilyen valutára nem lehet átváltani: az emberi bizalomnak és megértésnek, a baráti segítőkészségnek nincs árfolyama.
Jakabos Ödön útinaplójában nem a művészettörténeti kézikönyvekből vagy lexikonokból úgy-ahogy ismert India képe bontakozik ki, hanem a hétköznapok, az utca emberének világa, és pedig nem a vonat vagy autó (netán a könyvtárszoba) ablakából szemlélve, hanem a szolidaritásvállaló részvétel közvetlen élményével hitelesítve. A háromszéki szülőföld nagy fia, Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síremlékénél is ezért telhet meg tartalommal mindaz, amit eddig az elvontságok szintjén a tudós nélkülözéseiről hallottunk: Jakobos mindenkinél jobban megérthette, mit jelenthetett másfél száz évvel ezelőtt Indiában szegény idegennek lenni. Naplója nemcsak az indiai valóság, hanem a céltudatos küzdelem, a kitartás lélektani hitelű dokumentuma is.