Apámnak, ​a rádiónak és a véletlennek volt köszönhető az is, hogy először hallottam rock and rollt. A Fater kereste a hullámhosszt épp, amikor egyszer csak éktelen sikításra lettem figyelmes. „Állj, Fater, várj! Maradj csak ott!” Little Richard énekelte a Long Tall Sallyt. Ezt akkor még nem tudtam persze, fogalmam sem volt, kit és mit hallok, azt viszont éreztem, hogy ez valami elképesztő. Hogy hasít az erő, és szétvet az energia. Tíz-tizenegy éves voltam, de nyakon vágott az a dal, a rock and roll tenyérnyoma rajta is maradt a bőrömön, néha még ma is viszket.

Richter korunk egyik legkiválóbb zongoraművésze, a hangszer nagymestere. Alakját legendák övezik: egy-egy váratlan budapesti vagy vidéki fellépése mindig meghökkenti, ámulatba ejti hallgatóságát. Műsorának megválasztásával, annak lenyűgöző, iskolát teremtő előadásával, a művekbe átlényegülő egyéniségével magával ragadja, vezeti, szinte hipnotizálja a közönséget. Minden keze alatt megszólaló hang egyedi és megismételhetetlen… Teljesen feloldódik a hangok világában. Mindvégig maradéktalanul eggyéolvad a zenével, már nem is játszik«, »előad vagy tolmácsol«, hanem kisugározza magából a zenét írja egyik méltatója a „Zongorista-portrék” Richterről szóló fejezetében. Egy másik értékelője igy ír: „Valami mozartosat érzek abban a könnyedségben, amellyel Richter muzsikál: ízlésének csalhatatlanságában, egész művészetének kristályos tisztaságában… A most megjelenő válogatás célja, hogy a richteri zongorázás lényegét féltáró kortársi vélemények, elemzések, visszaemlékezések és a zongorista saját írásainak, nyilatkozatainak, valamint a róla készült fényképek tükrében elénk idézze az élő Richtert, és meggyőzzön a nagy muzsikus pályájának és művészetének igazságáról.