„Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását.”
Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thornton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Ameddig ​élek, csak azt akarom, hogy elmondhassam: milyennek látom a dolgokat. Theodor Fontane vallomása és írói programja ez. És talán egyetlen könyvében sem sikerült ezt a programot olyan tökéletesen megvalósítania, mint éppen a Tóparti kastély-ban, utolsó regényében. Színes és gazdag életének utolsó éveiben szülőföldjére, a Berlintől északra elterülő erdős és homokbuckás Mark-Brandenburg tartományba tér vissza az író, hogy elmondja milyennek látja a múlt század utolsó évtizedének porosz társadalmát, az embereket és általában a világot. Egy régi vágású porosz junker, Dubslav von Stechlin életének sírba hanyatlása és ezzel párhuzamosan fiának kibontakozó szerelme és szerencsés házassága: ennyi a regény cselekménye.