Kötetünk a Rigó és apostol és az Istenek és falovacskák című két nagy sikerű esszékötetének írásait tartalmazza, kibővítve két újabban megjelent írásával.

A Németh László munkái c. gyűjteményes életmű-sorozat első kötete három nagy fejezetre oszlik. – Első nagy fejezete, a Negyven év, egy hosszabb pályatörténeti esszé, amelyet 1965-ben, az Iszony párizsi megjelenése idején írt Németh László, a kiváló francia filozófus-író, Gabriel Marcel tájékoztatására. „Az érdeklődését akartam ezzel a tájékoztatóval kielégíteni. De tán épp az, hogy az ismertetés viszonyainkban tájékozatlan olvasót tételez fel, teheti alkalmassá arra, hogy újabb nemzedékek kezében, akik pályámról, kibontakozásom körülményeiről éppoly keveset tudnak, úti vezetőül szolgálhasson.” – De nemcsak ez az esszé, Németh László, „franciaországi kopogtatásának a gyümölcse” lehet teljességgel ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt; a könyv második fejezetének anyaga, a Horváthné meghal (amely a novellista Németh László munkásságát tartalmazza), úgyszintén javarészt eddig kiadatlan írásokat fog össze; olyan novellákat, amelyeket csak a legöregebb olvasók, vagy azok sem ismerhetnek, mert évtizedekkel ezelőtt, különböző folyóiratokban és lapokban szétszórva, gyakran élnéven jelentek meg, vagy kéziratban maradtak, s csak az életmű-sorozat számára rendezte sajtó alá őket az író. Pedig a novella „írói pályámon a végzet szerepét játszotta – emlékezik vissza Németh László –, egy novella volt a sorsjegy, amelyen nevemet az íróavató húzáson kihúzták.” Ez a novella a Horváthné meghal, a nevezetes alkalom pedig a Nyugat ma már irodalomtörténeti jelentőségű novellapályázata volt, amelynek első díját éppen ezzel az írásával nyerte el az irodalmi életben addig teljesen ismeretlen Németh László. „Novelláimban szálltam meg az életdarabot, amelyet a Horváthné meghal csak kijelölt; bennük vált írói feudumonná a mezőföldi falu, a nagy család, s ami vele ott összefüggött. Az itt felvillanó alakok embermitológiám törzsalakjaivá lettek, s az Emberi Színjáték-ban,Gyász-ban, Utolsó kísérlet-ben, sőt az Iszony-ban, Irgalom-ban is visszatérnek.” A kötet anyaga a Gyásszal zárul, azzal a regénnyel, amelyet – Németh László véleménye szerint – nem egy olvasója, s épp az igényesek között, makacsul az író legtökéletesebb regényének tart. Miért? Talán Illyés Gyula kritikájában találhatjuk meg a választ, aki a regény első megjelenése idején így írt a Gyászról: „Parasztkörnyezetben játszódik le a regény, tárgya azonban nem a paraszti élet. Kurátorék, Pordánék paraszt mivoltukon túl tágabb, emberibb sors ábrázolói, ezáltal példázzák népiségüket is a szokványosnál hitelesebben és megrázóbban. Maga a hősnő, Kurátor Zsófi is végeredményben éppúgy lehetne arisztokrataszármazék vagy polgári szalonlakó. Nem a személyisége a lényeges, hanem az indulat, amelyet megtestesít. Porhüvelyében antigonei jellem támad életre… Németh László Kurátor Zsófi valóságos modelljében görög vonásokat látott meg. Tudta ábrázolni is azokat: a könyv különös kettősségével igéz. A Balaton menti rékliben és tutyiban Ödipusz leánya futkos, a kiskapuk mögött összehajló vénasszonyok a tragédia kórusának szövegét zümmögik. Kiszeláné fiának biciklijén egy pillanatra mintha egy csábító királyfi közeledne. Nem az közeledik. Emelkedésein, ahol kilódulhatna a keretből, a regény helyes egyensúllyal visszahajlik a magyar valóságba. Ilyen szerencsés kettősséget mutat a regény nyelvezete is, az író ábrázolási módja. Németh Lászlónak gazdag és ritka értékű élményei vannak raktáron a módos parasztok életéből; az adatokat úgy önti, mint Móricz, a keserűséget és reménytelenséget, mint Kodolányi. Épp, mert felülről, egy különös szempont magasságából nézi: a magyar gazdag parasztságról megdöbbentően éles és hiteles intellektuális tárgyú írók nyelvén hangzanak. A hatást szerintem ez csak erősíti. Metszően éles, tömör mondatok, egyre-másra villantják a fordulatokat és hasonlatokat, amelyeknek egy költeményben is helyük lehetne.

Nem ígérhetem, hogy az olvasó rendszeres lóverseny-történeti ismereteket szerezhet itt. Azt sem, hogy kíváncsiságát minden lehető pletykával, ténnyel, adattal kielégítem. Remélem, mégis jól fogunk mulatni. Magam, hogy emlékeimet felidézhetem, az olvasót pedig, hogy – ha jól végzem a dolgom – az események irdatlan bősége magával fogja sodorni, el fogja ragadni, s hogy honnan? A mindennapok taposómalmából.