Mikor Kossuth Lajost Pest vármegye követté választotta 1847-ben, az egész országot megmozgató, érdekfeszítő választási harcz után a diadalittas Kossuth-tábor élén egy nyalka ifjú lovagolt tánczoló paripán, czifra szűrben, árvalányhajas kalappal Pest utczáin. Ismeretlen volt a járókelők előtt. Kérdezték itt is, ott is, ki lehet? – Podmaniczky Frigyes – volt a felelet. – Az aszódi bárók közül. Ez az első nyilvános szereplése. Ma, talán épen azokon az utczákon is, pont hat órakor fehér hajú, középütt kiborotvált fehér szakállú aggastyán tipeg piros szekfűvel a kabátja gomblyukában utczáról-utczára, míg végre eltűnik a Dorottya-utczai Lloyd épületben, a hol a szabadelvű klub volt. Most már az is elmúlt. Azt is túlélte, de odajár, mint Artus királyfi a lelkekké változott katonái felett szemlét tartani. A járókelők előtt feltünik a különös lengyeles szabású, koczkás öltözetű, szép, tiszta öreg úr, de senki se kérdezi ki lehet, mert szinte az egész város ösmeri, hogy ez báró Podmaniczky Frigyes. E két bemutatott alak egy ember, ugyanaz, a ki volt mindég, csak a közbül eső ötvenkilencz év csinál egy kis különbséget. E különbségbe van beékelve egy ragyogó tisztaságú nemes életfolyamat, melyet kötetekben kellene ismertetni; hasznos szer volna a pessimismus ellen, ha aláírjuk, pedig szívesen aláírjuk, a mit egy államférfiú ismerőse mondott róla: «Ez az ember összerontotta egész életem tapasztalatait, az emberek rosszaságáról most már megint semmit se tudok – mert a hol egy ilyen ép példány van, ott mások is, sőt sokan lehetnek ilyenek.» A szűk tér miatt csak vázlatosan lehet felsorolni az aszódi báróról, hogy 1824-ben született Pesten és már tizenkilencz éves korában irnoknak állott be gróf Ráday Gedeon követ mellé s csak négy év mulva jutott be Pest megyéhez aljegyzőnek, a hol a gentryk kezdeni szokták. A szabadságharczban huszárszázados volt és osztályparancsnok. Világos után besorozták szekerész közlegénynek, a hol gazdagon költekezett s a milyen szerény volt otthon, ép olyan mértékben adta daczból az urat, hogy környezetét boszantsa. Glacé keztyűben kente kulimásszal a szekereket, minden szekérhez új keztyűt húzva s egyéb effajta dolgokkal ingerkedett, – egész sor anekdota van erről. Talán azért is bocsátották el a katonaságból már 1850-ben, hogy megszabaduljanak tőle. Itthon az aszódi ősi kastélyban nem tudott egész tétlenül élni, a szépirodalmat művelte. Ez volt az egyedüli közpálya. Regényei gyenge dolgok: A Fekete dominó, a Tessék ibolyát venni, Margit angyal, Egyetlen könycsepp stb. Az irói talentumnak alig egy-egy szikrácskája villan meg imitt-amott. Bizonyára nem több ő az Olympus berkeiben, mint egy művelt idegen, kit véletlenségből ide hajtottak a végzetes politikai szelek. Vis major az, hogy ide sodortatott. De azért e regények többé-kevésbé mégis érdekesek, mert kifejezői annak a kornak és hangulatnak, a mikor a magyar ember a sorok közt kereste az olvasni valót. Ebből az okból választottuk gyűjteményünkbe épen «Az alföldi vadászok tanyájá»-t, mely a legnagyobb elterjedést érte s melyet olyan elemző és kiegészítő módon olvasott a közönség, mint a Koránt szokták magyarázni a török papok – a saját tetszésök szerint. De nem csoda. A nép, mint minden elnyomott nép, várt valamit. Tudta is ő mit. Várt és várt, mert jól esett várnia jobb fordulatot. Várta a szétszórt vezetőktől, nagyjaitól, elnémult államférfiaitól. Ezek pedig nem találkozhattak, csak ártatlan ürügyek alatt. Lakadalmukon, vadászatokon, az alföldi pusztaságokon, a hol spiczli nincs. «Az alföldi vadászok tanyája» azért volt bűvös erejű czím s tartalma azért volt olyan bánya, a miből mindenki áshatott ki valamit. Az isteni homályban, mely a gondolatok alatt van s melyben szabadon lehet turkálni. S bár Podmaniczky nem czélzatosan írt így, nem szenzácziót akart ő, nem gondolt ő arra, hogy a sorok között utat hagyjon a sejtésnek (bár a kétségbeesésnek éles a szeme), a könyve mégis olyan olvasmány lett, mely megérdemelte a szomjazók érdeklődését, mert Podmaniczky tényleg folyton érintkezett az elégedetlen vezérekkel, részt vett összejöveteleiken, tanácskozásaikon, hallotta terveiket, reményeiket s elméje fölszítta azt, a mit éreztek, mondtak s akaratlanul is ezeket tükrözte vissza a tolla, – nem is említve a hangulatot, mely érdekes lehet, ha egy művész csinálja a művészi genieje erejével, de ebben az időben százszorta érdekesebb volt egy laikusnak a kedélyhangulata, ki azokkal beszélt, a kiktől országszerte várták mindazt, a mi a sziveknek drága. Podmaniczky írói pályája, mely 1861-ben meghozta neki az akadémiai tagságot is, csak a magyar közélet megnyiltáig tart. 1867-en túl csak Naplóját adta ki és a Kedvencz czímű regényt. Azontúl mint balközépi képviselő teljes erejével a politikába merült. Szerkesztette 1868-ban a Hazánk-at s a tekintélyesebb ellenzéki szónokok közé emelkedett. Ezentúl csőstül szakadnak rá a különböző állások és kitüntetések. Lesz belőle az északkeleti vasút személyi főnöke, szabadságolt állományú honvéd kapitány, majd őrnagy, a közmunka-tanács alelnöke, belső titkos tanácsos. 1875-től tíz álló évig szinházi intendáns. Még ebbe se halt bele. Itt történt, hogy egy hivatalnoka nagy összeget sikkasztott hosszú évek alatt. Az öreg úr szó nélkül kifizette s mikor kérdezték, hogy nem vette-e észre annyi idő óta a hamis könyvvezetést, grand seigneur-i méltósággal kiáltott fel: – Dehogy nem, gyanítottam, sőt tudtam, hiszen azért undorodtam a könyveibe belenézni. A Nemzeti Szinház alatta emelkedett igazi műintézetté a derék Paulay segédkezésével. Általában minden kötelességét a naivitásig híven teljesítette. És semmi tehertől nem riadt vissza, a mit a vállára raktak. Már pedig sokat raktak még azután is. A hol pusztán tiszta kéz kellett – «bízzuk Podmaniczkyra», a hol megfeszített erővel kellett dolgozni: «talán elvállalná Podmaniczky». Elnöke lett az «Adriá»-nak (ez volt a kenyérkereseti állása), viselte a szabadelvű párt elnökségét s mindennap pontosan 6 órakor megjelent a clubban. Megszakítás nélkül tagja volt a képviselőháznak s 1875 óta egész Bánffyig ő vezette a választásokat. De ő mindezeket nem ambiczionálta, csak kötelességből tűrte, utoljára már annyi munkát raktak rá, hogy nem is tudta számon tartani tisztségeit, így egy ízben fontos szavazás alkalmával megjelent a városház termében is, nem gondolva arra, hogy ő már hosszú évek sora óta nem tagja a városi képviselőtestületnek. A legutóbbi évben, a nyolczvanegyedikben mégis érezni kezdte ereje hanyatlását s legkedvesebb állását, a közmunka-tanács alelnökségét letette. Aztán sorba rakosgatta le a többit, mint a terhes podgyászt. Nem várta be, míg a halál leveszi vállairól az egész rőzseköteget. A szabadelvűpárt, melynek elnöke volt, feloszlott. Az idén már képviselőnek se lépett fel. Sőt legutóbb megvált az «Adria» elnökségétől is. Nem tartott meg egyebet a sok ráaggatott díszből, csak a mit a komornyikja tűz reggelenkint gomblyukába, a piros szekfűt, mely minden nap elfonnyad, de mégis örök, mert föl lehet újjal cserélni.

Az írás kulcsjelente, mikor a lefüggönyözött fekete autók után, az ’56-os események legvégén megjelenik (nyilván fejveszte menekülő diplomatákkal) egy angol lobogóval leterített dzsip – és a járókelők, eleinte szórványosan, félénken, de a végén egyre erősebben elkezdenek tapsolni. S erre a kocsiból egy (szarvasbőrkesztyűs!) kéz válaszol: `integetés volt ez, baráti, üdvözlő, tán egy kissé részvétteli mozdulat, mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba`. A történet nemcsak egyszerű anekdota, hanem a múlt e pillanatának talán legkifejezőbb metaforája.

Buda egyik csendes utcájában áll egy omladozó ház. A homlokzati nagy erkély két oldalán egy-egy szépséges angyal magasodik, kezükben leeresztett pallos – mintha csak a házat vigyáznák mindenfajta veszedelemtől. Bizony, van is mitől óvni-védeni, mert le akarják bontani, hogy szállodát építsenek a helyére. A lakók azonban mozgalmat indítanak a patinás épület megmentésére, vezetőjüket, Zsuzsát pedig szoros szálak és emlékek fűzik a házhoz: annak idején, egyetemista korában rendszeresen látogatta ott a csaknem százéves Hilda nénit, aki elmesélte neki az életét. Paál Hildának szavai életre keltik az 1910-es éveket, amikor az angyalos ház a fénykorát élte. Hilda, Klári, Manci és Lina, a négy barátnő együtt élik át a századelőn a felnőtté válás, és persze a szerelem, valamint az elkerülhetetlen csalódások édes-fájdalmas élményeit. Az angyalos ház azonban titkokat is rejt: az egyik emeleti lakásba rejtélyes új lakó költözik, és esténként különös vendégek fordulnak meg nála. A lányokat furdalja a kíváncsiság, és amikor nyomozni kezdenek, akaratukon kívül még a kor politikai cselszövéseibe is belekeverednek. A ház története ezzel nem ér véget, tovább folytatódik-bonyolódik a kötet végére beillesztett két novellában. A Karácsony a ligetben egy félszeg, édes-bús, tragédiába torkolló szerelmet idéz, a Rozmaring pedig a némafilm korának Amerikájába, a Broadway színpadjaira és a New York-i filmstúdiókba vezeti a regény egyik szereplőjét és az olvasót.