Nyolcvan évnyi törékeny béke után az Építészek visszatértek, és egész világokat pusztítanak el. Egykor egy rég letűnt civilizáció által hátrahagyott romok jelenléte még megmenthetett egy-egy világot ettől a sorstól, ám azóta az Építészeket már ez sem állíthatja meg, immár a Hegemónia bolygói sincsenek biztonságban tőlük. Az emberiség egy ennyire súlyos fenyegetés ellenére sem tart össze eléggé. Bár csak az Építészekkel szembeni egységes kiállás adhat bármekkora esélyt, a nativisták arra hajlanak, hogy az emberi fajnak egyedül kellene megvívnia ezt a háborút. És persze akadnak olyanok, akik hasznot akarnak hajtani a háborúból és az egyre jobban szétforgácsolódó szövetségből, még az Építészek jelentette halálos fenyegetés sem riasztja el őket a cselszövéstől. Idris hiába menekül évtizedek óta a saját múltja elől, ismét a csatatéren találja magát. Az utolsó Közvetítők egyikeként azon kevesek közé tartozik, akik kiegyenlíthetik az esélyeket még egy ilyen legyőzhetetlennek tűnő ellenséggel szemben is. A Keselyűisten roncsmentő hajó legénységével karöltve kutatni kezd egy fegyver után, amivel visszaszoríthatják az Építészeket, és megmenthetik a galaxist. Ám ehhez egyre mélyebbre kell hatolnia a rémálomszerű nemtérbe, amely még az ő átalakított elméjét is komoly próbatétel elé állítja. De amit ott talál, az minden képzeletet felülmúl.

Ez egy kitalált történet. Elképzelhető vagy legalábbis nem teljesen hihetetlen elbeszélésben próbáltam felvázolni az ember jövőjét, s igyekeztem, hogy a mese utaljon arra a változásra is, amely ma játszódik le az ember szemléletmódjában. Úgy is lehet ábrándokat szőni a jövőről, hogy a csodák kedvéért szabadjára engedjük a képzeletünket. Pedig ha kordában tartjuk, épp ezen a területen szerezhetnek nagyon értékes tapasztalatokat a jelentől és annak kilátásaitól meghökkent elmék. Manapság üdvözölnünk kellene, sőt fontolóra kellene vennünk minden komoly kísérletet, mely fajunk jövőjét teszi mérlegre; egyrészt, hogy megértsük azokat a nagyon különböző és gyakran tragikus lehetőségeket, melyekkel szembetaláljuk magunkat, másrészt, hogy szoktassuk magunkat a tudathoz, miszerint legbecsesebb eszményeink is gyermekdednek tűnhetnek nálunk fejlettebb elmék számára. Akkor a távoli jövőről szőtt ábrándkép egyben kísérlet lesz arra, hogy az emberi fajt kozmikus környezetében lássuk, s a szívünket új értékek elfogadására tegyük alkalmassá. De keményen meg kell fegyelmeznünk képzeletünket, ha azt akarjuk, hogy a lehetséges jövők e képzeletbeli építménye meggyőző erejű legyen. Nem az a feladatunk, hogy átlépjük a korlátokat, melyeket az adott kultúrállam, amelyben élünk, lehetőségeink köré emelt. Ami csak fantasztikus, annak igen csekély az ereje. Nem lehet célunk, hogy ténylegesen bekövetkező eseményeket megjósoljunk; mert mostani helyzetünkben az ilyen jövendőmondás, a legegyszerűbb dolgokat kivéve, csak könnyelműség lehet. Nem a történészek mezében lépünk fel, akik ezúttal előrenéznek, nem pedig hátra. A sok, egyformán érvényes lehetőség gombolyagából csak egy bizonyos szálat húzhatunk ki. De azt a szálat céltudatosan kell kiválasztanunk. Tevékenységünkre a művészet szó illik, nem pedig a tudomány; és művünknek várhatóan művészi hatást kell gyakorolnia az olvasóra. Célunk mégsem csupán az, hogy esztétikai értelemben remekművet alkossunk. Nemcsak történelmet, nemcsak mesét, hanem mítoszt kell teremtenünk.