Az Előszóból: Azok az elmés mulatságok, melyeket a cím ígér, voltaképpen anekdoták. Mi magyarok, mindenkor anekdota-kedvelő nemzet voltunk. Anekdotáztak íróink, képviselőink, ügyvédeink, nem is beszélve a táblabírákról, kiknek az egyik legkedvesebb foglalkozásuk volt. De anekdotáztak parasztjaink is, amit már sokkal kevesebben tudnak. A népköltési gyűjtemények tömve vannak ízesebbnél ízesebb anekdotákkal.
Hogy mi az anekdota, bajos volna pontosan megmondani, mert nagyon sokféle anekdota van. Maga a kifejezés a görög anekdoton szóból származik, ez pedig kiadatlan írásművelt jelent. Tehát olyan kis történetet, mondást, megállapítást, ami nem méltó arra, hogy komoly történelmi műbe belevegyék.

Petőfiéknél az ajtót anyám tyúkja be.
Borozgattam a Nyugati pályaudvar közelében és a Keleti pályaudvar közelében is. Azt hiszem, többet ittam a Keletinél.
A legutóbbi szilvesztert az Örs vezér terén töltöttem. Hajnalban már a Sugárban hánytam.
Ilyen és ezekhez hasonló szóviccek tömegéből áll a könyv. Ellentétben egy regénnyel, ezt bárhol el lehet kezdeni és bárhol lehet folytatni. Nem is szólva a félbe- és abbahagyásról, valamint az újrakezdésről. Továbbá az asztalra történő kinyitva lerakásról, mert kész az ebéd. Szóvicc szóvicc hátán! GALLA MIKLÓS: a világon vajon melyik standup komikus tud így énekelni és ilyen dalokat írni? Melyik énekes-szerző tud ilyen absztrakt képeket festeni? És melyik absztrakt festő tud ilyen szóvicceket kitalálni és előadni? E könyvben a szóviccek dominálnak, de a többi képesség is megcsillan!

Nem csupán idő és erő, de ezeken túl betáplálás, feltöltődés is kell ahhoz, hogy egy új könyv megszülessék. Aki a ma anekdotaikonját akarja megírni, annak a ma eseményeinek bizonyos körével kell feltöltődnie – szikrafeszültségig. És rá kellett jönnünk, hogy ez olyan nehézkes és hosszadalmas folyamat, amit nem lehet kallantyúval bekurblizni. Mód, alkalom, figyelem kell hozzá, véletlen és előkészített találkozások sora, kölcsönös mesélőkedv, állandó, éber készenlét, a sebesen váltakozó színhelyek és szituációk szabatos rögzítése, s végül aprólékos mérlegelés és válogatás.
Ildomtalan és botor dolog lenne az Olvasót e kötet küszöbén hosszadalmas magyarázkodással visszatartani.
Mégis: egy sor megfigyelés, ami a korszerű anekdota problémáiról, keletkezéséről, kialakulásáról munka közben felgyülemlett – közlésre kívánkozik. Úgy gondoltam tehát, nem állom útját a küszöbön az Olvasónak, de megkérem, hogyha majd a sokszáz történet végére érkezik, szánjon rá még egy kis fáradtságot és fussa át a huszonegy fejezetet követő néhány oldalt, tapasztalataim summázatát.
Az anekdoták bábjátéka után nézze meg a szerkezetet.
Szerzői ravaszkodás is ez: lehet, hogy ettől kap kedvet az újraolvasáshoz.

A Nevető Parnasszus valóban „mindenki magyar írót” szeretne kicsúfolni: a XX. századnak csaknem mindegyik olyan jelentős vagy érdekes íróját és költőjét – a határainkon túl élőket is – kinevetteti, akiről paródiát írtak. Ebben a tekintetben a legteljesebb paródiaantológia eddig, mely nemcsak a pardóiáké, hanem a parodistáké is, a Borsszem Jankó ismeretlen parodistájától és Karinthy Frigyestől kezdve a maiakig: Bárány Tamásig, Benjámin Lászlóig és Kolozsvári Grandpierre Emilig. És hogy minél több összehasonlításra nyíljék alkalom, s hogy minél szórakoztatóbb és tanulságosabb legyen mind az olvasók, mind az írók számára, ugyanarról az íróról vagy költőről több paródiát közöl, lehetőleg más-más parodista tollából, ezzel is arra törekedve, hogy minél méltóbban töltse be a „hasznos, derék, kedves kulturális” szerepet.

A Pesti izé című szatirikus hetilap 1946 és 1948 között jelent meg. Alapítója és főszerkesztője Gál György, a Füles későbbi főszerkesztője volt.

Ezek az apró komédiák, amelyeket ebben a kötetben összegyűjtöttem, nem egészen költöttek. A szereplőik itt élnek közöttünk, nem is egy személyben, hanem szinte megszámlálhatatlan sokaságban. Abban a lipótvárosi bérházban, a melyben a gyermekkoromat töltöttem, minden emeleten lakott egy-egy Smokk család; az egyik emeleten – nem tudom már a másodikon-e, vagy a harmadikon? – kettő is. A nevük külömböző volt, de a karakterük egyforma: a börzeáner papa, a rövidlélegzetű, zsörtölődő mama, a rakonczátlan gyermekek és a jámbor nevelő minden emeleten ugyanaz volt és – csodálatosképen, – ugyanaz még ma is. Én tehát csak lefotografáltam a tiszteletreméltó Smokk-családot és másoltam azt, a mit annyiszor hallottam. Az olvasó pedig bizonyára ráösmer majd Smokk-papában, Smokk-mamában, Ricsiben, Viliben, Bellában és a nevelő úrban jobb, vagy baloldali szomszédjaira, ráösmer majd az apró házi perpatvarokra, a melyeket napról-napra hall, és amelyek a mulatságos voltuk mellett sem minden tanulság híján szűkölködik.