Mikor a szerzőt megismertem, még nagyképűen vallotta: Hárman nem írunk: Szókratész, Jézus és én.” Aztán megtört, és írni kezdett, paródiákat, persze – és megállt a kanál a levesben, de úgy, hogy a fal adta másikat. Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites honi literatúrában, mint egy falat kenyérre. Bödőcs írásaiban a páratlan irodalmi műveltség találkozik az igazi humorral Karinthy boncasztalán. Apját kérdezték, mit szól, hogy fia már ír is. „Addig se iszik” – válaszolta a bölcs öreg, és igaza volt: Tibor írás közben sose iszik. (Hmm…) Mert ilyen az irodalom: nevel, tanít, szórakoztat – és amíg írunk vagy olvasunk, addig se iszunk. Tisztelet a kivételnek. Fogadják tehát szeretettel az irodalmi paródia Lemmyjét, a magyar humor Billy, a Kölyökjét, a búcsúszentlászlói Rabelais-t. „Tessék mosolyogni!”
Cserna-Szabó András

Az Előszóból: Azok az elmés mulatságok, melyeket a cím ígér, voltaképpen anekdoták. Mi magyarok, mindenkor anekdota-kedvelő nemzet voltunk. Anekdotáztak íróink, képviselőink, ügyvédeink, nem is beszélve a táblabírákról, kiknek az egyik legkedvesebb foglalkozásuk volt. De anekdotáztak parasztjaink is, amit már sokkal kevesebben tudnak. A népköltési gyűjtemények tömve vannak ízesebbnél ízesebb anekdotákkal.
Hogy mi az anekdota, bajos volna pontosan megmondani, mert nagyon sokféle anekdota van. Maga a kifejezés a görög anekdoton szóból származik, ez pedig kiadatlan írásművelt jelent. Tehát olyan kis történetet, mondást, megállapítást, ami nem méltó arra, hogy komoly történelmi műbe belevegyék.

Nem csupán idő és erő, de ezeken túl betáplálás, feltöltődés is kell ahhoz, hogy egy új könyv megszülessék. Aki a ma anekdotaikonját akarja megírni, annak a ma eseményeinek bizonyos körével kell feltöltődnie – szikrafeszültségig. És rá kellett jönnünk, hogy ez olyan nehézkes és hosszadalmas folyamat, amit nem lehet kallantyúval bekurblizni. Mód, alkalom, figyelem kell hozzá, véletlen és előkészített találkozások sora, kölcsönös mesélőkedv, állandó, éber készenlét, a sebesen váltakozó színhelyek és szituációk szabatos rögzítése, s végül aprólékos mérlegelés és válogatás.
Ildomtalan és botor dolog lenne az Olvasót e kötet küszöbén hosszadalmas magyarázkodással visszatartani.
Mégis: egy sor megfigyelés, ami a korszerű anekdota problémáiról, keletkezéséről, kialakulásáról munka közben felgyülemlett – közlésre kívánkozik. Úgy gondoltam tehát, nem állom útját a küszöbön az Olvasónak, de megkérem, hogyha majd a sokszáz történet végére érkezik, szánjon rá még egy kis fáradtságot és fussa át a huszonegy fejezetet követő néhány oldalt, tapasztalataim summázatát.
Az anekdoták bábjátéka után nézze meg a szerkezetet.
Szerzői ravaszkodás is ez: lehet, hogy ettől kap kedvet az újraolvasáshoz.

Diplomáciai notesz külföldet járó magyarok részére.

A Nevető Parnasszus valóban „mindenki magyar írót” szeretne kicsúfolni: a XX. századnak csaknem mindegyik olyan jelentős vagy érdekes íróját és költőjét – a határainkon túl élőket is – kinevetteti, akiről paródiát írtak. Ebben a tekintetben a legteljesebb paródiaantológia eddig, mely nemcsak a pardóiáké, hanem a parodistáké is, a Borsszem Jankó ismeretlen parodistájától és Karinthy Frigyestől kezdve a maiakig: Bárány Tamásig, Benjámin Lászlóig és Kolozsvári Grandpierre Emilig. És hogy minél több összehasonlításra nyíljék alkalom, s hogy minél szórakoztatóbb és tanulságosabb legyen mind az olvasók, mind az írók számára, ugyanarról az íróról vagy költőről több paródiát közöl, lehetőleg más-más parodista tollából, ezzel is arra törekedve, hogy minél méltóbban töltse be a „hasznos, derék, kedves kulturális” szerepet.

Bödőcs új könyvének „miniatűrjeiből” mozaikszerűen rajzolódik ki jelen világunk tragikomikus képe.
Groteszk Buddha-tanmeséktől a XX. század szörnyűséges történelmét felvillantó történeteken, valamint egy fiktív filozófiatörténeten, sőt napjaink háborús borzalmain át jutunk el az abszurd, mai magyar valóságig… és tovább (egészen bolygónk fekete humorral elképzelt sorsáig).
A szerző részben nagy írók nyomdokain halad fékezhetetlenül (Karinthy, Mrożek, Harmsz, Kafka, Hašek, Örkény stb.), máshol meg találgathatunk, hogy a senkivel sem összetéveszthető bödőcsi rafinériával épp kit-mit parodizál mindabból, amit még lehet egyáltalán. Bár… ő éppenséggel megmutatja azt is, hogy a paródia paródiája is parodizálható bátran, szabadon, vadul.

Az egybegyűjtött humoros történetek tükrözik a kor társadalmi viszonyit, szokásait, kultúráját.

Részlet: Ha bármely filmmesét vegyileg elemeznénk, rájönnénk arra, hogy az állandó összetartozó alapanyag: a csók, könny és a mosoly. Ez a keverék jelenti ugyanis a film ízét, színét, illatát és hangulatát. A forgatókönyv írója, amikor megkapja a szereposztást, főként a három szempont figyelembevételével fog munkába. Ugy rakosgatja története épületének (vagy csak viskójának) tégláit, hogy e három kellően adagolt szinészi alapanyag habarcsával tartsa össze ezeket. Aki e keverék vegyi képletét jól ismeri, vagy csak jól eltalálja, megleli egyuttal a siker titkát is. Ezért van az, hogy például a Páger-filmek happyandjeiben alig csattan a csók, ellenben kielégületlenül távoznánk a moziból egy olyan Karády-filmtől, amelyben ne találkoznának néhányszor szomjas összecsapással az ajkak.