Dedikált példány

„Arisztophanésznak majd minden darabja egy-egy fölfokozott paradoxon, fantasztikus hipotézis, mely feje tetejére állítja a világot.” (Babits Mihály)

Peter Weiss 1916-ban született egy Berlin melletti kisvárosban. 1934-ig Berlinben élt, ekkor szüleivel együtt Angliába emigrált. 1936-ban visszatért Prágába, ahol a Művészeti Akadémián tanult. 1939-ben Svédországba költözött, itt élt nemrég, 1982-ben bekövetkezett haláláig. Svédországi lakhelye, svéd állampolgársága azonban sohasem gátolta abban, hogy mindig, mindvégig németnek érezze magát, és személyes ügyeként kezelje e nép valamennyi bűnét és erényét. A nagy történelmi eseményeket, forradalom és reakció összecsapását, napjaink politikai üzelmeit, az európai filozófiai gondolkodást és irodalmat is mindig ebből a nagyon is meghatározott szemszögből nézte. Pályáját nem drámaíróként kezdte, hanem elbeszélésekkel és egy regénnyel (A kocsis testének árnyéka). Hárman mennek beszélgetnek című írásának formája azonban már nagyon megkö-zelíti a drámai formát: három szereplő beszélget az élet értelméről, emlékeikről.

A nagy erdélyi magyar író három színjátéka, melyekkel új hangot hozott a mai magyar színpadra, s új utat vágott a zsákutcába jutott modern magyar drámaírásnak. A székely népi élet színes talajából nőnek ki e színjátékok mondanivalói és emelkednek a mindenki számára üzenetet hozó nemes emberi gondolatig.
E kiadás csak az Erdélyi Szépmíves Céh pártoló tagjai és előfizetői számára készül. Könyvárusi forgalomba nem kerül.

Ez a könyv arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg és pedig a világ teremtésének első pillanatától kezdve és valószínűleg a világ létének utolsó pillanatáig. (Vannak ugyan tekintélyek, akik azt tanítják, hogy a kör előbb kihűl, mint a föld, de én azt hiszem, a dolog tart véges-végig.) Az élet legfontosabb tárgya, ténye és ügye tehát a téma, amelyet Schnitzler Arthúr – német, de a világ legelső új íróinak egyike – könnyű párbeszédekben földolgozott. Frivol olvasónak, első tekintetre, ezek a dialógusok frivolaknak tetszhetnek. De ha belemélyed a könyvbe, hamarosan meggyőződik, hogy ez nem érzékiséget csiklandó, mulattató dialógusok gyűjteménye, hanem egy vakmerő és végeredményben inkább szomorú tanköltemény ama bizonyos körről, amelyről őszintébben, keményebben, közvetlenebbül nem beszélt még senki. Schnitzler, nemhiába orvos és természettudós: okmányokat gyűjtött itt össze, olyan dokumentumokat, amelyből a jövő helyreállíthatja a mi szellemi és érzéki életünk természetrajzát, a ma pedig: láthatja, megismerheti és értheti azt. Amire a gyanakvó és álszenteskedő azt mondhatja: nos, ez a tudomány feladata és nem a költőé, menjen az orvos úr, írja meg latinul, mint ahogy régi jó szokás és hagyja meg a társadalomnak az ő erkölcseit – lepel alatt tovább rothadni – és ne bántsa az asszonyok és a gyermekek illúzióit!