Arany János többször elmélyült e témakörben, és még halála előtt is szembesűlt Csaba királyfi történetével, szinte ezzel búcsúzott életétől, de csak a „Buda halála” érte el a mestermű rangját. Csaba királyfi története töredék maradt, miközben Gárdonyi Géza, Kós Károly regényben Ady Endre költeményben, Ruttkay György festményen Szörényi Levente zenében érintette a magyar nép szívében élő mondát.
Akadt egy honfi, Kolozsvári Aladár, Ő vállalkozott arra, hogy Csaba királyfi teljes történetét megírja eposzában, melyet a Magyar Tudományos Akadémia 1914-ben Nádasdy díjjal honorált.
Kolozsvári Aladár eposza végigjárja Csaba királyfi életét és általa is megálmodott történetét, – a hun hétköznapokat, kalandjait, Krimhilda bosszúját, a győztes Csaba históriájának végkifejletét. Ízes szókapcsolatok örvendeztetnek, amikor „Zörmöl a gaz, ropognak az ágak”, – „Csilingelő csengettyűs” fák virágoznak. Pontos az ítélet, ha korrektnek, becsesnek nevezi Kolozsvári látomását Csaba királyfiról, melynek méltó befejezése ma is megszólító erejű:

S bércek tövén még most is ott él, remél e nép,
Munkálva ami rászállt, földét, örökjeképp;
Mi akkor ábránd volt, mi titkos jövő takar:
Ezer év óta együtt a székely és magyar!
Losonci Miklós

Noha ​az itt olvasható színművek ugyanabban az országban és ugyanabban az időszakban születtek, íróik eltérő kulturális háttérrel, más és más tapasztalatokkal, különböző időben érkeztek a színház világába, így aztán a hét drámában hét külön kis világ mutatkozik meg. A kötetünkben szereplő szerzők némelyike több évtizedes színházi múlttal, bemutatók, sikerek és díjak sokaságával dicsekedhet, míg mások ígéretesen induló pályájuk elején tartanak. Akad köztük fiatal, középkorú és idősödő; latin-amerikai, illetve ázsiai származású, fekete és fehér bőrű, hetero- és homoszexuális, nő és férfi. Nem „kultúrpolitikai” döntés, nem előzetes elhatározás, valamiféle „egyensúlyteremtő” szándék következménye ez. Szinte véletlenül alakult így, miközben igyekeztünk olyan antológiát összeállítani, amely a lehető leghívebben mutatja be Amerika – e hatalmas és sokszínű ország – meglepően felszínesen ismert kortárs drámairodalmát. Azt a drámairodalmat, amely nincs se sokkal jobb, se sokkal rosszabb állapotban, mint a színház, amellyel kölcsönösen feltételezik egymást, és nincs sokkal jobb vagy rosszabb helyzetben, mint a kortárs művészet többi ága. Elsősorban a – valamelyest talaját vesztett, ugyanakkor soha nem látott mértékben virágzó – szórakoztatóipar része, de jelentősebb mozzanataiban, az átlagból kiemelkedő alkotásaiban az ezredvég amerikai polgárának, az ezredforduló földlakójának tart tükröt a maga módján.