Ugyan az emberiség már időtlen idők óta ismeri a szimmetriát, mégis mindenkinek újra és újra fel kell azt fedeznie a saját maga számára. Ahogy járunk és kelünk a világban, megfigyeljük a körülöttünk lévő jelenségeket és tárgyakat, a szimmetria észlelése velünk van, sokszor úgy is, hogy nem tudatosul bennünk. Egyik első felfedezésünk az, amikor észrevesszük, hogy van két kezünk, és azok hasonlítanak egymásra, bár nem teljesen azonosak. Amikor elmegyünk egy kerítés mellett és esetleg kezünket bégig húzzuk a kerítés elemein, szinte fizikailag érzékeljük a szimmetria egy fajtáját. Ugyanígy a kisiskolások szimmetriát teremtenek, amikor gondos odafigyeléssel sormintát rajzolnak. Amikor egy épületet szépnek látunk, ebben is benne van annak szimmetriája. Nehezebb tetten érni azt a szimmetriát, amelyet egy zenemű közvetít számunkra és azt sem tudjuk pontosan, hogy az emberi arc szimmetriája mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy valakit vonzónak találjunk. A Képes szimmetria két nemzetközi hírű Széchenyi-díjas akadémikus szerzője huszonöt év tapasztalatait nyújtja át az olvasónak hatszáz színes képpel és tömör rendező-segítő szöveges magyarázatával. A témában eddig megjelent tizenöt kötetük tanúsítja szakértelmüket és elkötelezettségüket. Ez a könyv azonban több, mint az eddigiek, érződik benne a különleges élmény megosztásának igénye. Meggyőződésünk, hogy Hargittaiék könyvének hatására olvasóink egy kicsit más szemmel fogják nézni a körülöttük lévő világot.

Másfél évszázaddal ezelőtt – a fényképezés feltalálásával – megszületett az emlékek rögzítésének az a módja, amellyel megmenthetővé lettek az egyéni és kollektív emlékezet múlandó élményei…
…A szerkesztők – mint a régészek – leletfeltárást és gyűjtést végeztek és ennek eredményét kapja kézhez az olvasó. Időrendben, egymásra épülő metszetekben rétegződik az anyag, mely nem a nevek, hanem a teljesítmény, s az új, időteremtette jelentések érvénye alapján rendeződött össze. Sok fényképezőről – akiket valaha oly nagy tisztelet övezett -, kiderült hogy esetlegeset alkotott, másokról, akiket korábban számba se vettek, hogy maradandót.
Kötetünk nem törekszik, hisz nem is törekedhet a teljességre. Igénye egy van csupán: a magyar fotográfia még meglehetősen ismeretlen múltjából, képanyagából olyan válogatást nyújtani át az olvasónak, amelyet kedvvel és sokszor lapozhat át; amely klasszikus művek és új felfedezések élményét ígéri; képeskönyv, mint vállalt elődei: Rosner Károly 1939-es és Kaukovszky Tamás 1945-ös Magyar fényképezése, a Magyar fotóművészet 1961-62-es kötetei, melyeket Vadas Ernő szerkesztett, vagy az 1971-ben megjelent Fotografia Hungarica (Szántó Tibor összeállításában). Tükör, amely önnön képünket adja vissza. Híradás, amely másokról tudósít. Nyom, amely jelen (és volt) létünkről őríz üzenetet.

Máté Olga (1878-1961) a 20. század első felében alkotó fotóművész, akinek munkásságát, egybevetve férfikollégáiéval is, a legelsők között emlegethetjük. Írók, művészek, szabad gondolkodók, önmegvalósításra törekvő nők keresték fel szalonként is működő Veres Pálné utcai műtermét. Máté kapcsolatot tartott a társművészetek alkotóival, nyomon követte az ott felbukkanó modern törekvéseket, dokumentálta a modern tánc születését, a modern építészet első jelentős produkcióit Szinte egyedülállónak mondható műfaji sokoldalúsága, portré, gyerekfelvétel, csendélet, városkép, reklámfelvétel egyaránt kikerül műterméből. Szakmai pályafutása végéig megújulni kész természete hazai és külföldi kiállítások eredményes résztvevőjévé avatta. Anya, asszony és művész hármasságát egységben megvalósító szándéka kereknek, teljesnek mondható életet, mű-együttest hagyott maga után.

A magyar művészettörténet, fotóhistória egyik legnagyobb adóssága – a sok közül – a magyaros stílussal való érdemi foglalkozás. Amig tartott, nagyon népszerű volt itthon és külföldön egyaránt, sokat beszéltek róla, még ha nem is mindig a valóságnak megfelelően, hisz gyakran tódítottak, hangsúlyoztak érdemein felül dolgokat, szakítottak ki kontextusukból idézett mondatokat. Amikor véget ért, már nem lehetett igazán beszélni róla. Erről gondoskodott a politika. A szocializmus kultúrideológusai, ha szóba került, gyakran lefiasisztázták, nacionalizmussal, hamis álromantikával, revansizmussal, miegyébbel vádolták. A rendszerváltást követő tíz évben pedig hiába erősödött a magyaros, néha a magyarosch szellem, a fotográfiában senki nem nyúlt vissza akár csak egy elemzés erejéig sem, ehhez az időszakhoz.
A Fotómúzeum most megpróbál törleszteni valamit a régi adósságból. Könyvünk és a 2000 nyarán megrendezett kiállítás címében hordozza azt a Janus-arcúságot, aminek megfejtésére kísérletet teszünk. Egyrészről ugye a siker. Aligha van olyan magyar fényképész, aki legalább a közhely szintjén ne tudná – akár álmából felébresztve is – fotográfiánk aranykora, legsikeresebb időszaka a magyaros stílusnak nevezett periódus volt a két háború között. Kiállítási érmek százai, pályadíjak, oklevelek, sajtóközlemények mutatják a tényleg páratlan diadalmenetet. És a hozzá kapcsolódó legendák, mítoszok Mit kezdhetünk ma a magyar stilussal? Erről szól ez a könyv, melynek a végén angol nyelvű összegzés található.