Körképünk története 1891-ben kezdődik. Feszty Árpád egy párizsi útja során megnézte a Detaille és Neuville által festett, napóleoni csatát ábrázoló körképet. Akkora hatással volt rá az élmény, hogy elhatározta, ő is alkot idehaza egy hasonlót. hazatérve lelkesen ecsetelte elképzelését családja tagjainak: vászonra viszi a bibliai özönvíz legendáját, körös-körül vadul hullámzó, tajtékzó tengerrel, viharos felhőkkel, hánykódó hajókkal, sziklákhoz csapódó roncsokkal. Felesége megrettent az ötlettől, hiszen mint festő tudta, mekkora monumentális, külön épületet igénylő kép létrehozása, nem beszélve a szükséges technikai berendezésekkel járó bonyodalmakról. Apósa azonban – Jókai Mór – a közéletben jártas író és az eseményeket figyelemmel kísérő országgyűlési képviselő szemével nézte a dolgokat. Gazdag írói-festői fantáziáját – jól bánt az ecsettel is – nemcsak megmozgatta a nagyszabású terv, hanem rá is beszélte vejét, hogy a vízözön helyett a magyar történelem egyik jelentős epizódját örökítse meg. Az ország akkortájt már a honfoglalás millenniumára készült, így kézenfekvő volt a javaslat: legyen a körkép témája a honfoglalás, címe pedig: A magyarok bejövetele

Vannak életművek, amelyeknek önmagukon túlmutató jelentőséget ad, hogy egy-egy művészeti vagy történelmi korszak fő problémái sűrűsödnek össze benne. Ilyen Aba-Novák Vilmos művészete is, amelynek feldolgozásával a kötet szerzője egy sor általános jellegű kérdésre is választ kíván adni. Aba-Novák Vilmos két világháború között kiteljesedő művészetére az 1962-ben megrendezett kiállítás hívta fel először a nagyközönség figyelmét. A Magyar Nemzeti Galériában bemutatásra kerülő anyag sokrétűségével és műfaji gazdagságával nyilvánvalóvá tette, hogy Aba-Novák eredeti és sokra hivatott tehetség volt, aki a grafikában, a táblaképfestészetben és a monumentális falfestészetben is kiemelkedőt alkotott. Nem kötelezte el magát egyetlen korabeli stílusiránynak sem; a formaproblémákkal küszködő festészetben az elbeszélő művészet hagyományát folytatta. Témáit a nép, a falu, a külváros életéből merítette; munkaábrázolásai, cirkuszképei, parasztjelenetei dinamikusan és érzelmi telítettséggel vallanak korának jelentős problémáiról. Supka Magdolna monográfiája vállalkozik rá első ízben, hogy feltárja ennek a rendkívül összetett életműnek alkotóelemeit, tisztázza a vele kapcsolatban felmerülő problémákat, és összegezze maradandó értékeit. A színes, érzékletes képleírások és a kor eleven megrajzolása a tanulmányt érdekfeszítő olvasmánnyá avatják.

Az Uffizi Képtár magyar önarcképei

Körülbelül negyedszázada annak, hogy Czóbel Béla munkássága a magyar művészeti életből kikapcsolódva, nyugaton keresett és talált éltető környezetet a maga számára. Művészetét azonban ez a hosszú, mindössze néhány vendégszereplés által megszakított távollét sem tudta elidegeníteni tőlünk. Lényegében mindmáig megmaradt az magyarnak.

A mai korszerű magyar festőművészet egyik sajátos jellemvonása, hogy vezető művészegyéniségei nehezen hozhatók közös nevezőre. Iskolák nincsenek, aki mindenáron nevet akar adni a festői törekvések együttességének, zavarba jöhet. Egy azonban biztos. Ami történik, az két korszak határmesgyéjén játszódik le.

A Jászság – s benne fővárosa, Jászberény – mindig jelentős szerepet játszott nemcsak a vármegye, de az ország kultúrájában is. Tudjuk, a Jász Múzeum 1874-ben nyitotta meg kapuit, s az első jászberényi „kép-író”-ról a 19. század első éveiből találtak adatokat a levéltári kutatások. A Jászságban jó néhány nagy művész működött több-kevesebb ideig, s indult Jászberényből a világhír felé. A terület képzőművészetének folyamatosságát, a jászsági festészet sajátos arculatát azonban a helyben dolgozó mesterek munkássága jelöli. A jászsági alkotók mindig is jelen voltak a budapesti kiállításokon, a különféle művészeti egyesületekben, részt vettek a külföldi bemutatókon, beletartoztak az országos művészeti vérkeringésbe. Rendszeresen szervezett jászsági kiállításaikkal pedig a helyi művészeti összképet formálták. A jászberényi festőművészek legtöbbje pedagógus is volt, iskolában, szakkörökben, önképző körökben nevelte a jövő nemzedékét a művészet, s azon keresztül a szülőföld, a Jászság szeretetére. Működésüknek köszönhetően a két világháború között alig volt olyan polgárcsalád Jászberényben, amelynek ne lett volna tulajdonában néhány jászsági festő műve, s ez a nemes hagyomány többé-kevésbé ma is folytatódik. A szülővárosa számára nemzetközi értékű műveket hagyatékozó Hamza D. Ákos szándéka egy jász képtár felállítása volt. Elképzeléseit hivatott előkészíteni a Hamza Múzeum jászsági festőkről tervezett monográfia-sorozata. Több olyan művész hagyatéka vár felkutatásra, mint Gy. Riba Jánosé, akinek újra felfedezett könnyed vonalvezetésű rajzai, megkapó színvilágú plein air tájai, de akadémikus portréi, bibliai témájú templomi festményei is biztos kezű mesterről vallanak.

„Giovanni Hajnalként ismeri az olaszországi művészeti élet, az európai s a világ egyházművészete a nagy számban megvalósított freskó, mozaik és színes üvegablak munkáin keresztül. í
A Rómában élő Mester curriculum vitae-iben az e munkái részletező és pontos fölsorolása előtti mondat általában…”