Körképünk története 1891-ben kezdődik. Feszty Árpád egy párizsi útja során megnézte a Detaille és Neuville által festett, napóleoni csatát ábrázoló körképet. Akkora hatással volt rá az élmény, hogy elhatározta, ő is alkot idehaza egy hasonlót. hazatérve lelkesen ecsetelte elképzelését családja tagjainak: vászonra viszi a bibliai özönvíz legendáját, körös-körül vadul hullámzó, tajtékzó tengerrel, viharos felhőkkel, hánykódó hajókkal, sziklákhoz csapódó roncsokkal. Felesége megrettent az ötlettől, hiszen mint festő tudta, mekkora monumentális, külön épületet igénylő kép létrehozása, nem beszélve a szükséges technikai berendezésekkel járó bonyodalmakról. Apósa azonban – Jókai Mór – a közéletben jártas író és az eseményeket figyelemmel kísérő országgyűlési képviselő szemével nézte a dolgokat. Gazdag írói-festői fantáziáját – jól bánt az ecsettel is – nemcsak megmozgatta a nagyszabású terv, hanem rá is beszélte vejét, hogy a vízözön helyett a magyar történelem egyik jelentős epizódját örökítse meg. Az ország akkortájt már a honfoglalás millenniumára készült, így kézenfekvő volt a javaslat: legyen a körkép témája a honfoglalás, címe pedig: A magyarok bejövetele

Vannak életművek, amelyeknek önmagukon túlmutató jelentőséget ad, hogy egy-egy művészeti vagy történelmi korszak fő problémái sűrűsödnek össze benne. Ilyen Aba-Novák Vilmos művészete is, amelynek feldolgozásával a kötet szerzője egy sor általános jellegű kérdésre is választ kíván adni. Aba-Novák Vilmos két világháború között kiteljesedő művészetére az 1962-ben megrendezett kiállítás hívta fel először a nagyközönség figyelmét. A Magyar Nemzeti Galériában bemutatásra kerülő anyag sokrétűségével és műfaji gazdagságával nyilvánvalóvá tette, hogy Aba-Novák eredeti és sokra hivatott tehetség volt, aki a grafikában, a táblaképfestészetben és a monumentális falfestészetben is kiemelkedőt alkotott. Nem kötelezte el magát egyetlen korabeli stílusiránynak sem; a formaproblémákkal küszködő festészetben az elbeszélő művészet hagyományát folytatta. Témáit a nép, a falu, a külváros életéből merítette; munkaábrázolásai, cirkuszképei, parasztjelenetei dinamikusan és érzelmi telítettséggel vallanak korának jelentős problémáiról. Supka Magdolna monográfiája vállalkozik rá első ízben, hogy feltárja ennek a rendkívül összetett életműnek alkotóelemeit, tisztázza a vele kapcsolatban felmerülő problémákat, és összegezze maradandó értékeit. A színes, érzékletes képleírások és a kor eleven megrajzolása a tanulmányt érdekfeszítő olvasmánnyá avatják.

Művészettörténet kutatásunk egyre több méltatlanul elfeledett életműre irányítja rá a figyelmet. Ezek közé tartozik Bene Géza (1900-1960) festőművész oeuvre-je is. Bene Géza életpályája a két világháborút is magába foglaló időszakon ívelt át, és több művészettörténetileg izgalmas korszakot is magába foglalt. Így a két világháború közötti progresszív szellemiségű művészetnek volt a képviselője, a KUT (Képzőművészek Új Társasága) és az UME (Új Művészek Egyesülete) tagja. Majd a második világháború után a fordulat éveinek nevezett időszakban modern festészetünk Európai Iskolán kívüli képviselője lett. 1948 után teljesen visszavonultan, rajztanítás mellett alkotott. Egész életében intranzigensen ellenállt a kor művészetpolitikai elvárásainak, belső emigrációba vonult, s az invenció vezette egész alkotói folyamatában. Így alakította ki a negyvenes évek első felétől a közvetlen természetélményen alapuló, konstruktív szürrealista tájátírásait. Bene Géza magányos művész volt, örök kívülálló, aki félrehúzódott a művészeti közélettől, csupán tanári fizetéséből élt. Amikor művészetének konjunktúrája lett volna, akkor is ott maradt otthonának falai között. Most megjelent hiánypótló monográfiája tudományos igénnyel dolgozza fel pályáját, amely általa a 20. századi magyar művészettörténet (tér)képén újabb fehér foltokat tölthetünk meg színnel.

Az Uffizi Képtár magyar önarcképei

„A befolyástalan elme épp úgy, mint az isteni lángész a teremtő erőben keresi és találja meg életének halhatatlanságát. Az isteni zseni teremtőerővel hozza létre az anyagot, az emberi zseni ebbe az anyagba pedig beleheli a valóságot. Egy alkotást meg kell becsülni éppúgy, mint minden virágot, minden kőzetet, minden állatot sajátságos fajtatulajdonsága szerint kell szemlélni.” (Részlet) Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) patikusból lett festővé – ahogy maga állította, a „szellem” hivatására. S bár munkái, sőt ő maga is gyakran tűnt nevetségesnek kortársai szemében, az idő őt igazolta. Kötetünk megújult kiadása 84 reprodukciót tartalmaz a festő képeiről, a bevezetőt Csontváry szakértője, a kiváló művészettörténész, Németh Lajos írta.

A Jászság – s benne fővárosa, Jászberény – mindig jelentős szerepet játszott nemcsak a vármegye, de az ország kultúrájában is. Tudjuk, a Jász Múzeum 1874-ben nyitotta meg kapuit, s az első jászberényi „kép-író”-ról a 19. század első éveiből találtak adatokat a levéltári kutatások. A Jászságban jó néhány nagy művész működött több-kevesebb ideig, s indult Jászberényből a világhír felé. A terület képzőművészetének folyamatosságát, a jászsági festészet sajátos arculatát azonban a helyben dolgozó mesterek munkássága jelöli. A jászsági alkotók mindig is jelen voltak a budapesti kiállításokon, a különféle művészeti egyesületekben, részt vettek a külföldi bemutatókon, beletartoztak az országos művészeti vérkeringésbe. Rendszeresen szervezett jászsági kiállításaikkal pedig a helyi művészeti összképet formálták. A jászberényi festőművészek legtöbbje pedagógus is volt, iskolában, szakkörökben, önképző körökben nevelte a jövő nemzedékét a művészet, s azon keresztül a szülőföld, a Jászság szeretetére. Működésüknek köszönhetően a két világháború között alig volt olyan polgárcsalád Jászberényben, amelynek ne lett volna tulajdonában néhány jászsági festő műve, s ez a nemes hagyomány többé-kevésbé ma is folytatódik. A szülővárosa számára nemzetközi értékű műveket hagyatékozó Hamza D. Ákos szándéka egy jász képtár felállítása volt. Elképzeléseit hivatott előkészíteni a Hamza Múzeum jászsági festőkről tervezett monográfia-sorozata. Több olyan művész hagyatéka vár felkutatásra, mint Gy. Riba Jánosé, akinek újra felfedezett könnyed vonalvezetésű rajzai, megkapó színvilágú plein air tájai, de akadémikus portréi, bibliai témájú templomi festményei is biztos kezű mesterről vallanak.

Mintha képzeletbeli repülőutat tennénk a XV. századba, olyan széles panorámát nyit rá Hieronymus Bosch bonyolult képi világa. A színpompás kort és a festő groteszk, erotikus teremtményeit szokatlan részletességgel mutatják be a kötet nagyméretű – jórészt színes – reprodukciói. A szerző feleleveníti a „középkor alkonyá”-nak jelentős eseményeit. Inkvizíció, szekták és boszorkányperek, háborúk és erkölcsi züllés, az egyház belső ellentmondásai: az újkor küszöbén ezekből tevődik össze az az izgalmas világ, amelynek ismerete a mai ember számára megkönnyíti Hieronymus Bosch fantasztikus alkotásainak megértését. A könyvet függelék egészíti ki, amely módot ad az érdeklődőknek, hogy további ismereteket szerezzenek a művészettörténet egyedülállóan érdekes alakjáról.

„Tizenkét-tizenhárom éves koromban kezdtem el rajzolgatni. Hogy tulajdonképpen festő lettem, ezt elsősorban egy öreg juhásznak köszönhetem. Nem messze tőlünk volt Zichy Mihálynak a birtoka, ez az öreg juhász tőle került hozzánk. Ő mesélt nekem mindig Zichy Mihályról hogyan fest, hogyan rajzolgat, mikor néha-néha hazalátogat Oroszországból. Én is rajzolgatni kezdtem, lerajzoltam, ami körülöttem volt…” „… a magyar művészet fejlődésében Nagybánya milyen nagy szerepet játszott, ez ismeretes. Az akkor együttérzés kapcsán együvé került emberek a természetes evolúció folytán most válni készülnek, hogy új elemekkel gazdagodva, új haladásért, tehetséggel telítetten folytassák a nemzeti művészet fejlesztését.” „Szó sincs róla, hogy is került volna dekadenciába a magyar festészet! Éppen ellenkezőleg! Nyugodt lelkiismerettel és szent meggyőződéssel mondhatom: sose volt a magyar festészetnek ilyen termékeny korszaka, mint most! Azelőtt volt egy kimagasló zsenije a festőművészetnek, egy Munkácsy, egy Paál László. Ma könnyedén számlálhat fel negyvenet-ötvenet akárki. Itt vannak az öregek, a 40-50 évesek immár világhírű gárdája és minden kiállításon egy sereg ragyogó fiatal tehetség… A művészet világképe kétségtelen stagnálást mutat és mi büszkén mondhatjuk, hogy nálunk legkevésbé.” „Ha a festő sokat nézi a Balatont, feltétlen modern festővé válik. Mit tud kezdeni a naturalizmus ilyen fénytömeggel? A Balatont nem lehet lefesteni, csak kifejezni lehet.” (Iványi-Grünwald Béla)