A másokat mulattató, de belül szomorú bohóc álarcát gyakran öltötte fel a XIX. és XX. század költője, képzőművésze, zeneszerzője. A modern irodalomtudomány értelmezésében a clown alakja egyfajta „jel”, amelyet különböző érzelmekkel kifejezésére használtak fel, a vigasztalan magányéra éppúgy, mint a harsány örömére vagy a cirkusz összehangolt, pontos munkájának, a közösségi érzés kötelékeinek érzékeltetésére. Szabolcsi Miklós könyvében a bohóc, a cirkuszi világ jelentkezését vizsgálja a modern művészetben, irodalomban, filmművészetben.

Bizonyára nincs még egy alakja a magyar művészettörténetnek, akiről annyi ellentétes vélemény hangzott volna el, mint a „Csontváry néven festő” Kosztka Mihály Tivadarról. Szánni való őrültnek éppúgy kikiáltották, mint az egyetemes művészet legnagyobb alakjai közé tartozó zseninek. Művészetének értékeit többször is felfedezték, de újra és újra feledésbe merült neve, vagy pedig egyszerűen a kuriózumok közé sorolták hatalmas, fénylő színekben pompázó vásznait. Ma már tisztán körvonalazható Csontváry helye a XX. század magyar festészetében és a modern művészet egyetemes történetében. A brüsszeli világkiállításon aratott siker óta a külföldi művészettörténészek is elismerik Csontváry rangját. De hogy milyen hosszú út vezetett a tudományos Csontváry-portré létrejöttéig, és hogy milyen kalandos módon menekültek meg a művész képei a pusztulástól, csak a szakemberek szűk köre tudta. A Csontváryfestményeket megvásároló és évtizedeken át féltve őrző Gerlóczy Gedeon építészmérnök gyűjtötte össze azt a nagy írásos anyagot, amelynek alapján Németh Lajos, a művész munkásságának legjobb ismerője megszerkesztette e kötetet. Áttekintést kapunk itt a Csontváryról szóló irodalomról éppúgy, mint Csontváry saját írásairól. *A kötet harmadik kiadása szerkezetében követi és tartalmában is változatlanul adja az előző kiadások anyagát. Bővült néhány újabban előkerült dokumentum ismertetésével, eddig lappangó vagy ismeretlen művek bemutatásával. Ezen kívül teljes terjedelmében közli Németh Lajos tanulmányát a Csontvárynak „tulajdonított” képekről, mely az elmúlt évek Csontváry-vitáinak tudományos lezárását adja.

„Amit a kép megmutat, de nem fitogtat” – erről szól minden műelemzés, ezért keres rendező elvet az ikonográfia, és ennek megtalálása a műélvezet legfőbb forrása. A kalandhoz pedig Arasse-nál jobb vezetőt nemigen találhatunk. Ebben a kötetben hét tanulmányát egy új vezérlő elv szerint írta meg, melyet analitikus ikonográfiának nevezett el. A kép szüzséje(sujet) és az alkotó szubjektuma(sujet),- ahogy a francia szó egybeesése is azt mutatja, – egymásba épülését, és egymásra utalásait vizsgálja. „Elemzésemnek nem az a célja, hogy egy nevet kapcsoljunk egy műalkotáshoz, hanem az, hogy egy alkotásban megragadjuk, mivé tudott válni alkotójának köszönhetően (akinek viszont ismernünk kell a nevét ahhoz, hogy a képet megfelelően tudjuk értelmezni). Témám jól körülhatárolható: újabb és újabb konkrét eseteket elemezve szeretném megragadni azt, ami – túl azon, hogy egyedivé teszi az egyik vagy a másik műalkotást azon a sorozaton belül, amelyhez tartozik – magán viseli alkotójának személyiségjegyeit. Vagyis azt kutatom, miképpen van benne a Mózesben Michelangelo, a Noé részegsége című festményben Bellini, A Bölcsesség allegóriájában (Az idő múlásának allegóriája a bölcsesség által vezérelve) című képen Tiziano, akárcsak Mantegna a szignatúráiban, vagy Piero di Cosimo a Prométheusz mítosza című képen?” „Arasse kíváncsisága és fantáziája kimeríthetetlen, nyelvi és vizuális humora lenyűgöző, természete nyughatatlan. De a naiv rácsodálkozás és az alázat kegyes adománya is az övé.”