Ady Endre születésének százhuszonötödik évfordulójára váratlanul előkerült a költő hét levele, melyeket Bisztriczky Józsefnéhez, azaz Adához, Városmajor Szanatórium-beli szerelméhez írt 1912 folyamán. A levelek létéről és hozzávetőleges tartalmáról már 1933-ban tudomást szerezhetett a szűkebb szakmai és a szélesebb olvasóközönség, ugyanis Mittay László tanár, egy Adával készített interjúba ágyazva, néhány mondatot közölt belőlük. A levelek híján az irodalomtörténészek csupán ezekre az idézett mondatokra, a kortársak memoárjaira és persze az Adához írott versekre hagyatkozhattak eddig, ha a Lédával való szakítás zárómozzanatait és az áhított új társ keresésének epizódjait próbálták feltárni. Habár a levelek olvasása során nem jutunk eddigi ismereteinket lényegesen megváltoztató adatokhoz, végül mégis úgy érezzük, többet tudtunk meg erről a bonyolult érzelmi kapcsolatról. Ady heves ostromára az asszony egyszerre volt nyitott és maradt visszafogott, amivel valószínűleg tovább gerjesztette a költő vágyait. Ada természetének ezen vonásai később sem változhattak. Akik idősebb korában ismerték, emberileg szintén vonzónak, kulturáltnak, jó társalgónak és mégis zárkózottnak, megfejthetetlennek látták. Kovalovszky Miklós Ady-kutatásai során szintén arra a megállapításra jutott, hogy Ada nem kérkedett a történettel, még csak nem is emlegette, hogy ismerte Adyt – családjában, ismeretségi körében ez nem volt beszédtéma. Ma is ilyennek ábrázolja őt unokája, Bisztriczky Tibor, akinek a könyvben szereplő családi fotókat köszönhetjük és Krajtsovits Margit, az 1950-es évekbeli fiatal lakótárs, akinek Ada 1953-ban a leveleket ajándékba adta. Ebben a könyvecskében közreadjuk Ady és Ada kapcsolatának valamennyi, általunk fellelhető dokumentumát: a már ismert verseket, melyek közül egy kéziratban is fennmaradt, az Ada-leveleket, melyeknek hasonmása most jelenik meg először, Ady leveleit, melyeknek ez az első teljes közlése, a gyűjteményünkbe került három darab fakszimiléjével együtt. Hegyi Katalin tanulmányában és a levelek jegyzeteiben összefoglalja, illetve filológiailag újraértékeli e fellángolás történetét. A kötetet Székely Aladár néhány ismert, Adyt ábrázoló felvétele, valamint Máté Olga és az aradi Kossak József eddig publikálatlan, Adát ábrázoló fotója illusztrálja. Köszönetet mondunk Krajtsovit Margitnak, hogy lehetővé tette a birtokában maradt levelek szöveghű közlését, Bisztriczky Tibornak, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta Ada több fényképét, és hozzájárult publikálásukhoz, az Országos Széchényi Könyvtárnak, a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak és az Országos Orvostörténeti Könyvtárnak, hogy engedélyezték a gyűjteményükben lévő dokumentumok fakszimiléjének megjelentetését.

„Új időknek új dala vajon-e munka, melyet kezében tart a kedves Olvasó? Igen is, meg nem is. Ady Endre és az Ady-kultusz tárgyilagos, de mégsem szenvtelen értékelése terén mégis páratlanul úttörő e szerény kötet a Szatírarcú megszépülésének centenáriumán. Ady tragédiája és a magyar nemzet tragédiája kölcsönösen tükröződtek egymásban, és mindkettő legmélyebb gyökere önmagában volt. Ady halott szívét – kérésének megfelelően – ahhoz kell elküldeni, hogy mérlegre tegye, akihez a legrosszabb volt. A legrosszabb pedig ahhoz volt, akit Jézus Szentséges Szívének ünnepén keresztre feszítettek: Magyarországhoz. A mérlegre tekintve pedig mérleget von az Ős-Kaján megmérgezett vértől elhalt szívéről. A mérleg pedig nem feltétlenül pozitív. Leszámol a szerző azzal a hamis, Ady által is sugallt képpel, hogy a „zseninek” – úgymond – minden szabad. A „l’art pour l’art” hamis dogmája darabokra zúzatik, miszerint a művészi forma a tartalomtól elválasztva értékelhető, értékelendő és mintaadó lehet. Az igaz és a jó tengelyétől elszakított gyümölcs elrothad, bármennyire is „szemre szép és tekintetre gyönyörű”, evése mégis halálos. Bousset püspök örökérvényű maximája a Hortobágy poétájának új dalaira is igaz: „Pulchra, nova, sed falsa!” Igen. Nem minden hamis ma, csak az, amit mondott az önkoronázott „zseni” a „zsenialitás” rombolási jogáról, s amit a „zsenialitás” spongyáját markolók sem moshatnak le, s írhatnak át, mintha Ady a „miénk lenne”, kit „át nem engedhetünk azoknak”, akikhez tartozónak mindhalálig vallotta magát a rombolás táltosa. Ifj. Tompó László művének igazságkereső sorai lehetővé teszik, hogy a kritikátlan, vagy csupán kvázi-kritikus Ady-rajongástól megszabadulva kigyógyuljunk az önsorsrontó, „nekünk Mohács kell” vérmérgezéséből, mely a trianoni Mohácshoz vezetett. Igen. Ki kell mondani: irodalmunk mohácsi tragédiája Ady költői-írói hagyatéka. Azonban legyen ezen irodalomtörténeti összegzés Kisfaludy Károly szellemében csupán a múlt elrettentő példája, viruljon a méla-vágytól kínzott Nagyszemű Legény vérmérgezéstől halt gyásztér-szíve az örök békességben, s valljuk a magyar költészet feltámadásába vetett hittel: „El! ti komoly képek! Ti sötétség rajzati, félre! // Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után, // Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, // S égve honért bizton nézzen előre szemünk, // És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, // Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!”
(Szász Péter)Ady tévedései és igazságai

Arany Kéziratainak legnagyobb gyűjteményét a MTAK őrzi. Ez érthető is: a költő-főtitkár közéleti pályájának második fele szorosan összefonódik az intézmény történetével; ha – nem ok nélkül – a Kisfaludy Társasághoz fűződő kapcsolatokat is ide sorolnók: voltaképpen az egész. De ha a válogatást azzal a Toldy Ferencnek 1859. jan. 10-én írt levéllel kezdjük is, amellyel megköszönte a Marczibányi díjat s éppen az „Epilógus”-nak a Kapcsos Könyvből 1877. július 4-e után kimásolt kéziratával végezzük: a legterjedelmesebb, változatosabb és több tanulságot nyújtó darabokat tehetjük egymás mellé. Nagy a forrásértékük a hivatali iratoknak is. Ilyen tekintetben sokan felhasználták őket; főképpen Gergely Pál, aki ez iratok temérdekségét észrevette,a munkába temetkező lángelmét megsiratta, az anyagot elrendezte, válogatott darabjait a kritikai kiadás vaskos XIV. kötetében teljes szövegükkel, az összesek jegyzékét rövid magyarázattal közzétette. A levelek, főként a barátiak, sokkal többet mondanak Arany személyiségéről. Ezeknek keletkezését, emberi környezetét, a költő „levelezési szokásait” Sáfrán Györgyi derítette fel a kritikai kiadás XV. kötetének meg az „Arany János leveleskönyve” című kiadványnak bevezetésében. A verses és prózai művekről főképpen szövegtörténeti és szövegváltozati adalékok találhatók összefoglalva a kritikai kiadás I-XII. kötetében.

Valószínűleg ​nem túlozunk, ha azt állítjuk: máig nem hálás pálya a nőíróé. Hasonlóképpen nem túlzás kijelenteni: a múlt századfordulón már az is gyanúsnak számított, ha egy nőnek irodalmi ambíciói voltak. Csak mostanában fordul az érdeklődés e korszak gyakran tragikus sorsú nőírói felé, akik sokszor önmaguk sem hitték, hogy méltó versenytársai lehetnek „erősebb nemhez” tartozó kollégáiknak. Közéjük tartozott a szépséges hevesi leány, Rosenfeld Bella – írói nevén Fehér Judit –, akinek Bródy Sándor egyszerre lett férje és versenytársa. A „nap lovagja” mellett Rosenfeld Bella sok éven át a szó szoros értelmében el- illetve lefojtotta tehetségét. Csak akkor tért vissza az irodalomhoz – amint e könyvből kiderül, saját tehetsége iránt kétségekkel telve –, amikor cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy házasságuk, annak ellenére, hogy öt gyermek született belőle, eleve elhibázott volt. Csupán néhány év jutott neki írásra: 1908-ban, harminckilenc évesen meghalt. Rövid alkotó korszakában született az e könyvben újraközölt, először 1906-ban megjelent Asszonyok című novellagyűjteménye és néhány más munkája.

Előszó
Tizenhat éve elmúlt Ady Endre halálának és a magyar közönség az igazi Adyt ma sem ismeri. A konzervativ értelmiség máig visszautasitja, az ellenforradalom uj uralkodó osztályai a maguk számára igyekeznek átformálni. Ferde értelmezést adnak élettartalmának és világfelfogásának. Átértékelik a költőt és ostorozó verseinek élét veszik. Sirva vigadó magyar lett a parasztok és proletárok Dózsa Györgyös serkentője.
Már a szilágysági földtől nyomon követtem Ady Endrét. Hozzákötött a szülőföld és az iskola, melynek ugyan padjaiba csak később kerültem mint ő, de ahol a diák Ady szelleme kisértett. Mellette voltam Párisban, amikor tragikus betegsége rászakadt. Tanuja Léda szerelmének, válságainak, küzdelmeinek ép ugy, mint később évek mulva diadalainak. Ady korát éltem nemcsak mint barát, de mint iró, ujságiró és harcos társa is.
Könyvemmel egész elkészültem, amikor február végén Léda asszony halálhire ért. Életét nem füztem tovább az „Elbocsátó szép üzenet” után, mert ha nem is szünt meg soha az aranyszobor Ady számára világolni, sorsa nem fonódott többé az Adyéba. És irásomon egy sort sem változtattam ezután, mert ugy sem tudtam volna öszintébben megirni, Lédát bármennyire becsültem és szerettem.