Három megsárgult füzet és néhány kitépett lap, a Szobotka Tiborra oly jellemző, jobbra dőlő betűkkel teleírva. Ebben a formában kerültek elő nemrég az író hagyatékából az 1953–1961 közötti évekről tanúskodó naplói, melyeket most első ízben vehetünk kézbe a Bánom is én című kötetben. De vajon kifaggatható a múlt? És mi történik, ha egyszerre többen is szóra akarják bírni? Szobotka Tibor naplóit forgatva az ember könnyen úgy érezheti, hogy feljegyzéseinek olvasása valójában dialógus. Olyan párbeszéd, melyben az író, az olvasó és az író felesége beszélget egymással.

Miért írunk? Mit akarunk az írással? Örök kérdések, amelyeket minden igazi író feltesz magának és válaszol is rá, ki így, ki úgy. Van, aki egyenesen tanulmányokban, van aki képzelt személyek mögé rejtőzködve, nagy könyvekben válaszol, de mindenki válaszol. Nem a világnak van szüksége az írás igazolására, hanem neki. Mi újat mondhatnék hát én erről a számtalanszor letárgyalt kérdésről?
Hát újat nemigen, de mást és másképpen mégis mondhatok. Már ősidők óta minden igazi írónak van mondanivalója az Írásról s ez így lesz a jövőben is. Vagy mint művészetről beszélünk róla, vagy mint tudományról, vagy mint társadalmi tettről.