Leírás
Nehéz megindultság és fölháborodás nélkül olvasni Bartis Ferenc könyvét. 1945-ben nem a békés építőmunka és nyugalom köszöntött a Székelyföld tájaira, hanem a román hatalmi önkény megtorló terrorja, a ki tudja miért, bosszúálló vérengzések időszaka. Csak a szerző szülőfalujából rövid hetek leforgása alatt több mint háromszázan estek áldozatául a népirtásnak, és senki nem számlálta máig össze, hány embert kínoztak nyomorékká, kergettek az őrületbe vagy az öngyilkosságba. Ám mindez még csak a pokol első köre volt; a kollektív szenvedés helyébe itt ugyan az önéletrajzi ábrázolás lép, amely azonban nem nélkülözheti természetesen a közösség meghurcoltatásának perspektíváját. Bartis élete – túlzás és pátosz nélkül mondható – golgotás sors volt: kínzókamrától börtöncelláig, kihallgató pincétől a vízzel elárasztott sötétzárkáig vezetett. Mi volt az író ezerszer megbűnhődött vétke? Annyi, hogy legális úton (műveivel, illetve hivatalos beadványaival) és féllegális módon (irodalmi, művelődési körök szervezésével) próbált meg az emberi jogoknak, a humánum egyetemes eszméinek megfelelő bánásmódot kérni az erdélyi magyarságnak. Nem előjogokért, nem közösségi autonómiáért emelt szót, csupán az emberhez méltó létezés minimális föltételeiért. Ezért pedig Romániában 1945-től válogatott kínzások, a józan emberi ész számára szinte fölfoghatatlan lelki és fizikai gyötrelmek járnak. A haláltáborok irodalma után az olvasó úgy gondolná, immár nem érhetik meglepetések, csakhogy Bartis ellenőrizhetően adatolt, hiteles beszámolója erre rácáfol: a román államvédelem (Securitate) hihetetlen találékonysággal párosult öncélú kegyetlenkedése, horrort megszégyenítő brutalitása bizonnyal példa nélküli a 20. század utolsó harmadának Európájában.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.