Leírás
Előszó (részlet)
A magyar középkor őszén, a XIV. század közepén megsokasodnak művészeti emlékeink. Az előbbi évszázaddal szemben okmányainkban mind több kolostoralapításról, templom- és várépítésről találunk adatot, a kisebb templomok falait is jóképességű festők díszítik freskókkal, a fellendülő könyvfestészet pedig oly emlékekkel dicsekedhet, mint Kálti Márk Képes Krónikája. Műfaji szempontból kiterebélyesedik művészetünk. A szobrászati alkotások már nemcsak architektúrához kötötten jelennek meg, hanem fába faragva oltárok díszei, nemesfémből verve ereklyék tartói, vagy bronzba öntve önálló szobor, mint a Kolozsvári testvérek Szent Györgye. Az Árpád-kori kőfaragás hagyományait a mindjobban fellendülő síremlékszobrászat ápolja tovább. Hasonló lendületet vesz az iparművészet is. Pompás ötvösműveken élnek >>tovább az európai ötvösség legszebb technikai hagyományai és e korba nyúlik vissza a sodronyzománc gyakorlata is, melyet magyar technikának ismert el a szakirodalom.
Kétségtelen, a XIV. század második felében oly művészeti reneszánsznak a szó rinascita, újjászületés értelmében vagyunk szemtanúi, mely csak Szent István, III. Béla, vagy IV. Béla korához hasonlítható a multban. A megsokasodó, műfaji szempontból kiterebélyesedő emlékanyag élén kivételes értékű művek állanak. A Képes Krónika, a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra, vagy az aacheni ötvöskincs, nemcsak elbírják, de meg is követelik a magasabb, nemzetközi mértéket, nemcsak egy kornak, de az egész magyar művészetnek legszebb emlékei. Igaz, többnyire magányos hegycsúcsok a magyar művészet térképén, egyedülállók, melyekhez nem vezetnek a fejlődés kisebb hegyláncolatai, hirtelen a XIV. századi magyar kultúrtalajból emelkednek ki. De magányosságuk csak látszólagos, nem távoli alpesek vándorhegyei, hanem a belső, tektonikus erők, melyek létrehozták, össze is kapcsolják őket.
Értékelések
Még nincsenek értékelések.