Maestro serafico volt Mozart, vagy Cherubino idiotico, tündéri mafla, vagy fájdalmas vágyak és boldog nosztalgiák költője? Nagyszerű regényében Szentkuthy Miklósnak persze esze ágában sincs választani: együtt, egyszerre látja és láttatja a csodagyerek Wolferlt, amint négykézláb mászik fel a hangversenydobogóra, és a harmincöt éves zsenit, amint halálos ágyán Schikander ripacsai mulattatják Mozart halála című zenés produkciójukkal. Forgatag ez a regény, zuhatag, örvénylő álarcosbál és rizsporos haláltánc, amelynek sodrában egy-egy pillanatra feltűnik Casanova és a salzburgi hercegérsek, egy szekánt princessz és egy herélt énekes, Mária Terézia és egy bővérű velencei kurtizán – ők táncolják körül az élményekre, sikerekre, szeretetre szomjazó fiatalembert, aki gyilkos iramban száguld végig Európán, a káprázatos művészt, test és lélek és gondolat, jóság és gonoszság, bűvös játékok és sötét csalódások nagy muzsikusát. És mindnyájunkban ott bújik meg maga az író, Szentkuthy Miklós, álarcok mögé rejtőzve és ki-kikandikálva mögülük: íme, ez is én vagyok! Lám, ilyen regényszerű regényt is tudok írni, tovább csigázva szavaim minden barokkos burjánzását és pompáját! Fellininek kellett volna filmre vinnie a Divertimentót.