Mióta ember él a Földön és munkájának verejtéke beharmatozza a göröngyöt, évezredek óta ragyogó álomként lebeg a sóvárgással telt lélek előtt az élet örökkévalósága. A legrégibb kultúráktól kezdve a modern filozófia hófedte magasságaiig minden életfelfogáson átrezdül, mint valami halk és finom sejtelem, a szellem halhatatlanságának tudata; a különböző korok vallási meggyőződésében épen úgy, mint a pogány őshitben, a hindu bölcsészetben, az egyiptomiak és inkák nagyszerű közéleti szertartásaiban lobogó fáklyaként világol a lélek legmélyén rejtőző, ösztönös megérzés: hogy az öntudat túléli az ember halandó testét. A sír az életnek nem határköve, csak mérföldmutatója. Mégis, az önzéssel telített földi törekvéseknek abban a döbbenetes forgatagában, amelyben jelenleg élünk, az emberiségnek e fenségesen tiszta eszménye színében elhalványulva áll előttünk. Az utolsó évszázad rideg materializmusában a szellem oly mélyen belemerült az anyagba, hogy meglazult az égi szépségekkel fennállott kapcsolata. Amióta a géptechnika fejlődése új perspektívákat tárt fel az értéktermelő munka előtt s a könyvekben betűsorokba rótt gondolat egységes kultúrában foglalta össze a művelt világ fegyelmezett lelki tudását, azóta az ember mintha többre értékelné a maga teremtő művészetét, mint azt az ősi alkotást, amelynek chef d’oeuvre-je maga az ember: az emberi lélek a maga leheletszerű könnyedségével és finomságával, amint az ujjongás magaslatain szikrázva sugározza ki magából az örömet, vagy némán búsongva elmerül a fájdalom sötét tavában.