A centenáriumi tisztelgésnek szánt antológia Kós Károly kevésbé ismert, főként publicisztikai és önéletrajzi írásaiból, valamint az emberi írói-egyéniségét, fáradhatatlan és sokoldalú tevékenységet megidéző kortársi emlékezésekből, interjúkból áll össze. A fiatal kutató Sas Pétert, a kötet összeállítóját és utószavazóját méltán megilleti a Kós Károly-i örökség megtartójának és gyarapítójának büszke titulusa: „Jöhetnek utánam fiatalok, és folytathatják munkámat, járhatják az utat, amit én is segítettem törni hittel, jóakarattal népünkért, magyarságunkért, fiainkért.” A kötetbe válogatott Kós-írások különleges értéke az is, hogy ritkán publikálták őket. Sőt akad köztük olyan, amely mindmáig kéziratos formában lappangott, vagy olyan, amely nem érte meg a publicitást. A kortársi emlékezések, tanulmányok, interjúk nagy erénye pedig az, hogy szinte a fénykép pontosságával hitelesítik a Kós-írásokból kirajzolódó szellemképet, amelyet a hálás utókor az erdélyi kisebbségi élet „mindeneseként” ismer. Azt a Jókai-hősök hevületéből táplálkozó erkölcsiséget, amelyre védőfalként rárakódott a kolozsvári református kollégium élénk, függetlenségi-ellenzéki, minden újításra érzékeny negyvennyolcas szelleme, hogy azután mindezt beérlelje a századelő polgárosodó Budapestjének forrongó, újító lendülete. A kisebbségi létforma még élesebbre véste a portért: építész volt és maradt, író lett és népművelő, grafikus, könyvkiadó, mezőgazdász, nyomdász és betűvéső, lapszerkesztő és a többi és a többi. Ember volt a változó és megújuló világban.