Egyetlenegy ​magyar nyelvű verssor sem maradt utána, mégis a magyar líra első nagy, korszakos alakja, Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila rangos elődje, „drága és jeles tudós … kinek mása ő előtte nem volt Magyarországba, kiváltképpen az versek szörzéseibe…” (Heltai Gáspár), ez az ízig-vérig humanista ifjú, aki „nemzetségére nézve magyar, erkölcsében olasz, tudományában csodálatos, sőt inkább bámulatot keltő” (Guarino de Verona), az első magyar költő, kinek „szép híre, neve” nem állt meg az országhatárnál, kinek munkásságát olyan világhírű gondolkodók tartották nagyra, mint Erasmus és Carducci; az első magyar költő, akinek műveiben az emberi személyiség a maga természetes pompájában valósul meg, a testi szenvedély, a személyes öröm és a személyes fájdalom, a köznapi tragédia éppógy témája, mint az országos kataklizmák, az apokaliptikus víziók sora, az első egyéni hangú, mély érzésekben és gondolatokban gazdag európai, aki mégis sajátosan magyar, noha latin nyelven alkotta műveit, elsőként fedezve fel a magyar tájat a maga termésuetes szépségében, a magyar várost a maga sajátos kulturális értékeivel, aki „költészetének kiválóságával nem csupán kortársait múlta felül, hanem az egész régiséggel is felvette a versenyt” (Zsámboki János), példa és követendő minta a magyar humanista költőnemzedéknek, s végig kísérhető, töretlen fényű hatás a későbbi korok magyar nyelvű irodalmában.