1967-ben, július havában halt meg Füst Milán, a XX. század egyik legnagyobb magyar költője. 79 évet élt; költő volt, író és pedagógus. Drámái, regényei, esztétikai tanulmányai immár világhírűek, de legmaradandóbbat mint költő alkotott – egész életműve lírájában sűrűsödik. Indulatának, szenvedélyének irtózatos izzása s a logikának, a lét teljes logikájának egymásra feszülő ívei; a groteszk-gyönyörűséges, félelmetes és megindítő víziók; a szélsüvítésnek és muzsikának sűrű, oldódó s újból és újból egymásnak feszülő szövevénye – minden érzékszervünket kielégítik. Izzásba hozzák a fantáziát és a gondolatot, kényszerítenek, hogy teljes énünkkel odafigyeljünk, és az összpontosított figyelemben teljes énünket éljük azonosulásra kényszerítenek, emléke-ket idéznek, és vágyakat valami után, ami maga a tömény lét, a boldogság; ahogy létezni még nem adatott meg emberfiának.

Irodalmunk egyik legkülönösebb vállalkozása, bámulatba ejtő bravúrja ez a mű: egy a múlt század elejére képzelt, viharos életű, soha nem létezett költőnő tarka-barka egyéniségének, elragadó gazdagságú oeuvre-jének, az aprólékosságig pontos biográfiájának példátlan „rekonstrukciója”. Mi vezette Weörest a Psyché megalkotásában? Éppen nem az a kegyes hamisító szándék, mint Macphersont vagy Thalyt, akik a szegényesen pislákoló „régi dicsőség” fényét próbálták növelni – a maguk korában fölöttébb sikeresen. Nem is holmi öncélú virtuózkodás. Többrétű feladat izgathatta. Az például, hogy egy régi költőnő ürügyén, annak bőrébe bújva, kitombolhassa olyan hajlamait, szándékait, amikre a mai költői felfogás, ízlés korlátlanul szabadnak hangoztatott, valójában akárhányszor öncsonkító, szigorú illemszabályrendszere nem ad módot. Weöres itt kedvére ábrázolhat, leírhat, figurákat teremthet és mozgathat, történeteket kerekíthet, dúskálhat halottnak ítélt versformákban, élhet egy ódon, dús zamatú nyelvvel, játszhat egy groteszkül elavult írásformával, beilleszthet azóta kikísérletezett fogásokat a patinás miliőbe, a fiktívet bizarr és merész módon egybejátszhatja a történelmi nevekkel, helyzetekkel és – mintegy mellékesen – olyan sok oldalról színesen elegánsan fölrajzolja az egész korszakok, hogy történelmi kézikönyvekből sem ismerhetnénk meg különbül. Remek ötle, hogy (az egykorú szokásokkal egyezőleg) Psyché fiktív versei közé applikálja Weöres az általa régóta nagyrabecsült Ungvárnémeti Tóth László hiteles verseinek egy egész ciklusát. (Psyché pompás élet- és jellemrajzot is „közöl’ Ungvárnémetiről – olyan szabadon bánva figurával, tényekkel, ahogy a történelmi regényekben eddig is tették ugyan az írók, de lírai emlékezésnek álcázott „tanulmányban” eddig hasonlót nem találhattunk.