Készült egy film 1995–1997-ben. Készült egy könyv 2002-ben. Azonos a címe, azonos a célja. Jajkiáltás, segítségkérés azok számára, akik maguk nem tudnak kiáltani, nem tudnak segítséget kérni. Itt élnek köztünk. Szépek, ügyesek, feltételezésünk szerint okosak, megközelíthetetlenek… Meg kellene ismerni őket, de ehhez személyre szabott és csak az ő zárjukhoz csiszolt kulcs kellene. Keressük a kulcsot, de ahogy az egyik szülő mondja a könyvben: „Sok esetben egy egész élet kevés lehet ahhoz, hogy megtaláljuk a lélek zárt ajtajának kulcsát.” Nem adjuk fel, nem adhatjuk fel, keressük tovább. Szülők és szakemberek együtt. Az igazi szakemberek nem könyvből tanulják ezt a szakmát, hanem a gyermekektől és a szülőktől. A szakember sokszor a szülő véget nem érő szeretetéből és türelméből merít erőt a munkájához. Ahogy a könyvben vélekedik egy szülő: „Az autistákat nevelő családok akarva akaratlanul példát mutatnak másoknak megértésből és hitből. Meg kell találnunk a kulcsot, segíteni kell rajtuk. Az itt és most parancsa sürget. Most kell segíteni rajtuk, mert most élnek, és itt kell segíteni, mert itt vannak közöttünk. A közeli és távoli jövőben felfedezett új módszerek rajtuk már nem segítenek. A majd felállított lakóotthonokban már nem ők fognak lakni. Most kell segíteni rajtuk! Ezért készült a film. Ezért készült ez a könyv. Ebben a mai helyzetben, amiről az egyik interjúalany így vélekedik: „Ennél türelmetlenebb társadalmat a világ nem látott, hogy csak aki a piacgazdaságban irányító, vagy engedelmes eszköz, az ember, a többit egyszerűen kidobja magából.” Egy másik pedig úgy nyilatkozik: „A nálunk uralkodó vadkapitalizmusban alig találni olyanokat, akik átérzik a szenvedő ember kínjait.” És mégis, itt és most össze kell fogni szülőknek, szakembereknek, hatóságnak, jó szándékú, kívülállónak (mert kell, hogy ilyen is legyen). Tudomásul kell venni, amit az egyik szülő mond: „Ahol autista gyermeket diagnosztizálnak, ott az egész család segítségre szorul.” Azt is egy szülő fogalmazza meg: „El kell fogadnunk a másságukat, ahogy mi is valamennyien különbözőek vagyunk és tiszteletben tartjuk egymást, tiszteletben kell tartanunk az ő különbözőségüket is.” Annak ellenére is, ahogy a könyvben olvasható egy szülőtől: „Meggyőződésem, hogy az autistákat sokkal nehezebb elfogadtatni a társadalommal, mint más sérülteket. A mi gyermekeink nem ébresztenek együttérzést, nem fakasztanak könnyeket.” Ebben az intoleráns világban kell megkeresni azt a lehetőséget, ahol a megfelelő segítséget megkaphatja külön-külön minden autisztikus ember. Idézet a könyvből: „Ehhez meg kell találnunk azt az életközösséget, amely messzemenőkig megértő, ugyanakkor lehetővé teszi számára, hogy megálljon a saját lábán.” A pillanatnyi helyzet azonban sajnos ennek szinte az ellenkezője. A puszta igazságot az egyik szülő fogalmazta meg: „Egy autista nem kell a társadalomnak – ezt szemünkbe mondták egy hivatalban. Úgy tűnik, a társadalom nem akar róluk tudomást venni, sem az életüket elviselhetőbbé tenni. Másként viszonyulnak az egészséges és a problémás emberekhez. A betegeket lekezelik, a magatehetetleneket megbélyegzik. Megalázás, megalázás, megalázás. Már nem kérek belőle. Azt még senki nem kérdezte meg, miben segíthetne… Kőkemény és embertelen világ ez. A jövő? Az sincs megoldva. Az út boldogtalanságból reménytelenségbe vezet. Egyszerűen nem tudom, mi lesz a fiunkkal, ha mi már nem leszünk. Nem sajnálatot és nem könyöradományt kérek, hanem segítséget. Csak azt, ami jár(na). S azt, amit elvettek tőlünk: az emberi méltóságot.” Ezt a helyzetet kell megváltoztatni sürgősen, itt és most. Fogjunk össze ma! Segítsünk most! Ezért készült ez a könyv. Budapest, 2002 júniusában – Dr. Weiss Mária