Vajon miért élt és él tovább évtizedekig amelynek tengelyében az áll, hogy gróf Teleki Pál magyar királyi miniszterelnök 1941. április 3-ára virradó éjjel nem öngyilkos lett, hanem a németek, a Gestapo áldozata? [… A kétségtelenül náciellenes Teleki-legenda erősödött a háború vesztének láttán; éberen maradása párosult a közgondolkodásban mindig erősen ott lappangó történetietlen történetlátással, a „mi lett volna, ha”, a „másként is lehetett volna” önmegnyugtató magyarázgatással. És párosult egy jogos lelkiismeretfurdalással is, amely különösen a hitleri Németország szövetségének közelebbi megismerésekor ébredt fel a magyarság sorsáért felelősen gondolkodó polgári politikusok fejében. Teleki a másik, az emberileg becsületes, de a „főcélt”, a revíziót mégis mindenek elé helyező politikus jelképe is lett. […] A történettudomány soha nem zárkózhat el attól a társadalomtól amelynek ír, és amelyről ír. Minél több, a tudomány eredményeivel, gondolkodásával nem egyező felfogással találkozik, annál szenvedélyesebben kell a nézetek genézisét felkutatnia és annál nagyobb türelemmel ismételten számba vennie, a közönség elé tárnia bizonyítékait. A Teleki-tragédiát is így kell kezelnie. Forrásként, az elmúlt évtizedek hazai közgondolkodásának lecsapódásaként. Meg aztán figyelmeztetésként. Ha nem tudjuk árnyaltan bemutatni közelmúltunk történéseit, akkor a közgondolkodás a legendák iránt fogékony marad.