A téma, amiről ezt a kissé vázlatos és töredékes könyvet írtam, meglepő lehet, de mégsem új. Kiváló őstörténészünk, az igazságtalanul gúnyolt Horvát István az 1825- ben Pesten megjelent könyvében (Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből) felhívta a figyelmet arra a / tényre, hogy „Pözsög a’ Szent írás mindenfelé a régi Magyar nevektől és régi Magyar írás módtól. Ti éjjel nappal Szent Írást olvasó rokonim! hogyan nem vevétek észre a sok század alatt?” A „válasz” az volt a megfigyeléseire, hogy könyvét azóta sem adták ki Magyarországon. Már Horvát István művét megelőzően Bél Mátyás (1684-1749), elmélyült tudású, sokoldalú nagy tudósunk megírta héber-magyar összehasonlító szótárát Specimen Lexici Hebraeo-Hungarico-Harmonici címmel. Jellemző, hogy Bél Mátyásnak nemcsak ez az alapos, 432 szócikkből álló szótára, de a magyarság számára felbecsülhetetlen értékű, néprajzi és más vonatkozású életművének legnagyobb része is máig kéziratban hever, latin nyelvű könyvei szintén nincsenek lefordítva és immár 250 éve (!) nincs új kiadásuk! V. Kovács Sándor írja Az ismeretlen Bél Mátyás című tanulmányában: „A héber-magyar nyelvrokonság gondolatának felvetése egyébként jóval korábbi Bél fellépésénél.