Őszintén megvallom, csak úgy félkedvvel fogtam ehhez a fordításhoz. Mert nekem a fordítás nem mesterségem, s ezenkívül ellene is vagyok minden idegenségnek, a mi a magunk világába akár egész mű, akár csak egy szó alakjában is bejön és helyet foglal. Meg aztán lehangolt az a tudat, hogy nálunk a fordítást szószerint kivánják, holott nekem meg más a nézetem. Én nem szeretem az olyan képet, a melyen az emberek szemepillája szálankint meg van festve, s a távolban futó katonán minden gomb meglátszik. A mi eszünk járása más, meg az olaszoké is más. Ha az olaszos szóképeket nem magyaros szóképekkel, csupán a megfelelő szavakkal tükrözöm vissza, az nekünk nem tetszhetik. Ha az olasz történelemnek előttünk érdektelen politikai torzsalkodásait, s az akkori pártok egymásra való agyarkodásait lefordítom, az minket ásításra késztet, ha meg a rímeket is belemunkálom, ki kell tekernem a kezét lábát minden gondolatnak, s ha formára egyező fordítást adok is, a műnek a lelke hiányzani fog. Hát mondom, ezeket meggondolva, nem éreztem kedvet a Dante Pokla lefordításához, de aztán mégis munkára bátorított az a gondolat, hogy a nagy közönség, a melynek egy könnyen folyó és könnyen érthető fordítást akarok adni, talán egy nézeten van velem, és a jóakaratomat méltányolva, nem rója fel bűnül a gyöngeségemet.