Krúdy Gyula írta egykor: „Lévay József, a miskolci aggastyán, Magyarország elmúlt fél századának élő memoárja.” Ezért is meglepő, hogy legfeljebb néhány filológus és helytörténeti kutató tud a tényről: a költő 1892-től szinte egészen a haláláig naplót vezetett. Különös, hogy ezek a költő által – Szentpéteri üres fészek, illetve Fürdői naplók címen – kötetekbe rendezett kéziratos feljegyzések mind a borsodi régió irodalmi topográfusainak és monográfusainak, mind a Lévay-pályaképek és -biográfiák szerzőinek a figyelmét elkerülték. Lévay rendszerint „a Mikes költőjeként”, Borsod, illetve a „Sajóvölgy poétájaként”, az emlékbeszédek és alkalmi ódák mestereként, „a Nagyok (azaz Arany János, Tompa Mihály, Gyulai Pál) barátjaként”, „a népies nemzeti irány kisebb lírikusaként” kap helyet az irodalomtörténeti áttekintésekben. Horatiusi életelveivel, modernségellenes gesztusaival, kedélyes konzervativizmusával, szentimentális-biedermeier poétikájával – úgy tűnik fel – nem tartozik korának izgalmasabb literátori közé. talán éppen ezzel magyarázható, hogy költeményeinek nincs szövegkritikai-filológiai igénnyel készült újabb kiadása, és hogy naplófeljegyzései – néhány részletet leszámítva – egészen mostanáig kiadatlanok voltak. az 1990-es évek végéig a fürdői naplóknak egyetlen sora sem látott nyomdafestéket, és a szentpéteri üres fészek három kötetéből is csupán kis példányszámú, nehezen hozzáférhető, ráadásul inkább a költő (miskolci-borsodi) kultuszát építő, semmint a Lévay-szövegkorpuszt a szövegkritikai igényeinek megfelelően bővítő válogatások jelentek meg.