Hauszmann ​a magyarországi építészoktatás egyik megteremtője, nagyhatású professzor, akinek keze alól a századforduló különféle stílusáramlatainak legjelesebb képviselői kerültek ki. Műtermében a korszak sok hírnevessé vált építésze nyert szakmai kiképzést. A dualista monarchia reprezentatív középületeinek tervezője, az ő rajzasztalán született meg a Kúria (ma Néprajzi Múzeum), a New York-palota terve, és az ő nevéhez fűződik több korszerű épülettípus megalkotása, közöttük a pavilonos rendszerű kórházaké. Fő műve a XIX. század végének a Parlament mellett legjelentősebb építkezése, a budai királyi palota, amely a Parlamentéhez hasonló igényességgel készült, amit azonban ma már csak fényképeken tanulmányozhatunk. Hauszmann az építészet megújulásának korában alkotott, a történeti stílusok és a modern építészet határán. Életművére – terveire éppúgy, mint elméleti írásaira – ez a változás nyomja rá bélyegét. Bár historizáló épületei a reneszánsztól a barokkon át egy szecessziós hatás megjelenéséig ívelnek, a neoreneszánsz stílus legkövetkezetesebb harcosának tekinthetjük, aki élete végéig kitartott amellett, hogy a modern kor újfajta építészeti és társadalmi feladatait a reneszánsz stílus korszerű alkalmazásával lehet a legcélszerűbben megoldani. Saját kísérleteivel és újításaival kívánta igazolni, hogy az új anyagok és új szerkezetek összeegyeztethetők a reneszánsz szellemével. Czagány István építészettörténész, Hauszmann egyik legalaposabb kutatója harminc éve úgy ítélte meg, hogy a Hauszmann-monográfia megírása nem várathat magára, mert egyre nehezebb lesz az egyre fogyó emlékeket számba venni és bemutatni. Ezen összefoglaló műnek hiányában tartottuk időszerűnek e dokumentum-válogatás megjelentetését, mely sok ismeretlen, nehezen hozzáférhető szöveget és képet tesz közkinccsé, és talán ösztönözni is képes a komolyabb kutatások megkezdését.

A nemzeti önkifejezésre való törekvés a századforduló idején a velünk szomszédos országok mindegyikében megjelent, s mindenütt a helyi történelmi stílusok valamelyikére, illetve a regionális népi építészet emlékeire épült rá. Valamennyi efféle irányzaton, s a századforduló egész építészetén belül Lechner Ödön az egyetlen, aki az általa forrásnak tekintett történelmi motívumkincsből nem historizáló felfogással hozott létre korszerű „magas művészeti” stílust. Ennek révén művészete felülemelkedett a regionális és nemzeti kategórián. Lechner építészeti nyelve felismerhetően és érzékelhetően kötődik a népművészet formavilágához, de azt építészeti stílussá alakítva, kiemeli etnikai határai közül.