„Nincs más szándékom, mint azt a csekély értelmet, amit Istentől kaptam, és amit szorgos igyekezettel megszereztem, híven továbbadni azoknak, akik vágynak erre a tudásra, és nem tudnak semmi jobbhoz hozzájutni” – írja Albrecht Dürer, aki nemcsak festőként és grafikusként volt jelentős, de művészet-teoretikusként is: tankönyvet írt a festőinasok számára, foglalkozott arányelmélettel, perspektívatannal és erődítéstannal. Dürer gazdag írásos hagyatékából most első ízben kap válogatást a magyar olvasó. Forráskiadványunkban a teoretikus Dürert bemutató művészetelméleti írások mellett helyet kaptak életének és művészetének fontos mozzanatait megvilágító személyes jellegű írások és levelek is. A németalföldi útja során írt naplóban elragadtatott hangol számol be élményeiről, ugyanakkor pontosan rögzíti kiadásait-bevételeit s a hétköznapi történéseket. Feljegyzési könyve emberközelbe hozza a családjáról, inaséveiről író Dürert. Különösen becses számunkra Családi krónikája, hiszen ez Dürer magyarországi származásának fontos forrása. A kora jelentős személyiségeivel, humanistákkal, reformátorokkal folytatott levelezéséből kiemelkednek a Wilibald Pirckheimernek írott velencei levelek, melyek itáliai tartózkodásának élményeiről, gondjairól s egyben személyiségéről adnak árnyalt képet. A Jakob Hellerrel váltott levelek Dürer megbízásairól, munkamódszeréről, művészi önértékeléséről tájékoztatnak. Írásaiból plasztikusan rajzolódnak ki a XVI. század társadalmi és szellemi mozgalmai is: a német parasztháború, a reformáció és humanizmus eszméinek terjedése és a reneszánsz művészet-szemlélet térhódítása. A művészeti tevékenységével, anyagi helyzetével, társadalmi státusával kapcsolatos dokumentumok között két magyar vonatkozásút is közlünk. A kötethez Végh János művészettörténész írt előszót. A 104 fekete-fehér fotó és a 8 szöveg közti kép szervesen kapcsolódik a szövegekhez Az egyre messzebbre és mélyebbre hatoló tudomány mellett azonban létezik egy egyre mélyebbre hatoló gondolkodásmód is, mely nem az újat fedezi fel, hanem a régit építi ki. A tudomány mellett él a bölcsesség is, melynek nincs szüksége arra, hogy egyre-másra a legújabb megfigyelésekre és felfedezésekre hivatkozzék. A feltalálók és újítók fiatalok. A bölcsek öregek, és nem félnek azt kimondani, ami ugyan ősi, de még mindig igaz. A régi retorikai topika az újdonság és a régiség, az ifjúság és az öregség összekapcsolásával kialakította a bölcsesség sajátos megszemélyesítését egy toposz formájában: ez a puer-senex – a gyermek mint aggastyán. Ez a motívum hangzik fel a tizenkét éves Jézus ábrázolásában is, aki a templomban bölcsességével az öreg zsidó papokat ámulatba ejti. A verbális jelképnek Albrecht Dürer adott vizuális formát a Louvre-ban található vásznon, egy hosszú, fehér szakálló gyermek ábrázolásán (28. kép). A kép szintézise a megismerő, az újdonságra-ifjúságra visszavezethető tudásnak és az emlékezethez kapcsolódó, egy hosszú élet tapasztalataira építő bölcsességnek. A művészetet emberek hozzák létre, és természetes kapcsolatban van a nemzedékek egymásra következésével, tehát az értékelés természetes bizonytalanságával is, a fiatalság és az öregség elkerülhetetlen, mert biológiailag meghatározott konfliktusával. Nem tagadhatjuk, hogy a művészet – függetlenül attól, hogy olyan műveket hoz-e létre, melyek új eszközöket és témákat mutatnak fel, vagy megfordítva, olyanokat, melyek az emberről és az életről általános és tartós igazságokat fogalmaznak meg képi módon -olyan törvényeknek van alávetve, melyeknek minden alá van rendelve, ami időben létezik, és amit értelmünk csak időben létezőként tud felfogni. Minden művészi alkotás valami, ami korábban nem létezett; az új teremtését már maga a teremtés fogalma feltételezi. Egy művész minden egyes kézmozdulata, mellyel az anyagot alakítja, új dolognak, vagy egy dolog új elemének ad életet. Ennek az új teremtésnek az ismertetőjegyei az újat köthetik a már meglevő művekhez, vagy – ellenkezőleg – művészi problémák új felfogásának és megoldásának mintáját képezhetik.

Bizonyára nincs még egy alakja a magyar művészettörténetnek, akiről annyi ellentétes vélemény hangzott volna el, mint a „Csontváry néven festő” Kosztka Mihály Tivadarról. Szánni való őrültnek éppúgy kikiáltották, mint az egyetemes művészet legnagyobb alakjai közé tartozó zseninek. Művészetének értékeit többször is felfedezték, de újra és újra feledésbe merült neve, vagy pedig egyszerűen a kuriózumok közé sorolták hatalmas, fénylő színekben pompázó vásznait. Ma már tisztán körvonalazható Csontváry helye a XX. század magyar festészetében és a modern művészet egyetemes történetében. A brüsszeli világkiállításon aratott siker óta a külföldi művészettörténészek is elismerik Csontváry rangját. De hogy milyen hosszú út vezetett a tudományos Csontváry-portré létrejöttéig, és hogy milyen kalandos módon menekültek meg a művész képei a pusztulástól, csak a szakemberek szűk köre tudta. A Csontváryfestményeket megvásároló és évtizedeken át féltve őrző Gerlóczy Gedeon építészmérnök gyűjtötte össze azt a nagy írásos anyagot, amelynek alapján Németh Lajos, a művész munkásságának legjobb ismerője megszerkesztette e kötetet. Áttekintést kapunk itt a Csontváryról szóló irodalomról éppúgy, mint Csontváry saját írásairól. *A kötet harmadik kiadása szerkezetében követi és tartalmában is változatlanul adja az előző kiadások anyagát. Bővült néhány újabban előkerült dokumentum ismertetésével, eddig lappangó vagy ismeretlen művek bemutatásával. Ezen kívül teljes terjedelmében közli Németh Lajos tanulmányát a Csontvárynak „tulajdonított” képekről, mely az elmúlt évek Csontváry-vitáinak tudományos lezárását adja.