A nyugat – vagyis a görögség, az ókori Európának ez a vezető kultúrnépe – egészen Nagy Sándor keleti hódítóútjáig csak igen keveset tudott Indiáról. Amit Hérodotosz és mások Indiáról feljegyeztek, többnyire másod-, harmadkézből nyert értesülés volt és a perzsák útján jutott el nyugatra. A perzsák azonban jól ismerték Indiának északnyugati részét, hiszen birodalmuk, legnagyobb kiterjedésében, egészen az Indus folyamig nyúlt és perzsa népcsoportok, a zarathusztrai vallással együtt, az Induson túlra is beszivárogtak. Perzsa emlékek tanúskodnak erről az északi Pandzsábban is, pl. a taxilai ásatásokkal napvilágra került romvárosban. Az ókori nyugat, amikor «Indiáról» beszélt, voltaképpen csak az Indus folyó környékét és az ettől keletre elterülő síkságot, vagyis a mai Pandzsábot értette e név alatt. India: az Indus folyam vidéke. Még Nagy Sándornak is csekély fogalma volt arról, hogy amikor – véleménye szerint – «meghódította Indiát», tulajdonképpen csak India egy igen kicsiny részét látta s ennek az aránylag kis területnek is csupán töredékét vetette uralma alá. Számára is mindössze az Indus folyamon túl fekvő ország jelentette Indiát és csak utódának, Szeleukosz Nikátornak követe, Megaszthenész adott hírt elsőül India távolabbi tájairól. Megaszthenésznek töredékekben fennmaradt munkája az első, nyugati embertől eredő leírás Indiáról, illetve Indiának északi részéről. Az északnyugati terület, amelyről ebben a könyvben beszélünk, később kapta perzsa «Pandzsáb» nevét. Ez a szó «öt vizet», «öt folyót» jelent.

A Discovery-expedíció „atyjának”, Sir Clements Markham-nek nagy érdeme van benne, hogy a mult század utolsó éveiben a tengert járó nemzetek úgyszólva mind összefogtak a hatodik világrész, a rettentő éghajlatu antarktikus szárazföld meghódítására. Belgák, franciák, németek, skótok, norvégek, svédek vettek részt a nemes versengésben, de a vezetőhely mindvégig az angoloké maradt. Az angol expedíciók a New Zealandtól délre eső Ross-negyedben végezték kutatásaikat. James Cook és James Ross immár történelmi nevei mellé méltó büszkeséggel jegyzi fel a délsarki kutatások krónikája Scott és Shackleton nevét. Scott kapitány, jelen könyvünk szerzője, töretlen uton hatolt be 1902-ben a South Victoria föld belsejébe, aholk olyan szélességig jutott, mint senki más előtte. Egyetlen utazónak sikerült eddig ezt az eredményt túlszárnyalnia. Ez az utazó Shackleton hadnagy, Scott utitársa, aki mondhatatlan erőfeszítések árán, gleccser-hágókon át kapaszkodva felküzdötte magát (1908-9-ben) arra a jégborította fennsíkra, amelyen a déli sarknak kell lennie. Alig száznyolcvan kilométer választotta el a hősi kutatót a titokzatos déli pólustól, annyi küzdelem és vágy célpontjától.

1933 augusztusában elvállaltam a nankingi központi kormány megbízását, hogy a tulajdonképpeni Kína és Szinkiang között megépítendő két autóút kitűzése céljából expedíciót vezessek a távoli tartományba. Azért a bizalomért, amelyben az út előtt, alatt és után egyaránt részem volt, a kínai kormánynak ezúton mondok őszinte és hálás köszönetet. Amikor Stockholmba való hazaérkezésem után hozzákezdtem expedíciónk sorsának és tapasztalatainak népszerű könyv alakjában való megírásához, úgy találtam, hogy a feldolgozandó anyag túlságosan bő ahhoz, semhogy egyetlen kötetbe lehessen szorítani. Egymástól olyan távoleső fogalomkörökhöz tartozó tárgyakról kell szólnom, mint a hadipolitika, Közép-Ázsia közlekedéstechnikai kérdései és a nagy szárazföld belsejében végbemenő, bizonyos földrajzi és vízrajzi változások. Ezért elhatároztam, hogy e tárgyak mindegyikének külön könyvet szentelek. Kéziratban már teljesen megvolt a Góbi-sivatagon keresztül megtett útunk leírása, amikor eszembe ötlött, milyen gyorsan változnak manapság a politikai konstellációk Ázsiában és hogy fontos volna írásban megrögzíteni az 1934. évi helyzetet, mielőtt újabb fölfordulások és viharok elavulttá tennék azt. Ilyenmódon önként kínálkozott az útirajz hármas tagozása: A háború, Az út, A tó. Az első könyvet most adom át a nyilvánosságnak; arról a véres háborúról szólok benne, amely Szinkiangot az 1931-34. évek alatt pusztasággá változtatta.

Ez a könyv kínai-turkesztáni és legbelsőbb-ázsiai régészeti és földrajzi kutatásaimat beszéli el, tömör foglalatban. A küzdelmes vándorutakon töltött évek azokon a kevéssé ismert, nehezen hozzáférhető tájakon, a természetadta nehézségek minden megpróbáltatása mellett is életem legboldogabb emlékei maradnak. De még serényebb munkában teltek a három belősázsiai kutató-út bőséges tudományos eredményeinek feldolgozására fordított hosszú-hosszú esztendők. Az első két utazás történetét útleírás alakjában írtam meg annak idején. A három utazás tudományos eredményeit részletesen tárgyaló művek tizenegy vaskos negyedrét-alakú kötetre terjednek. Úgy érzem, ezekkel a könyvekkel leróttam kötelességemet. De a Ruins of Desert Cathay kivételével valamennyi itt említett kiadvány régóta elfogyott már s drága pénzen is nehezen szerezhető meg. A belső-ázsiai kutatásokkal összefüggő utolsó munkámnak is végére érve, 1928-ban szabad voltam, hogy a régészeti kutatás új munkaterei felé forduljak, Ázsia délibb tájain. De a Belső-Ázsia sivatagjaiban és hegyei közt átélt gyümölcsöző esztendők emléke elevenen él ma is emlékezetemben s éppoly kedves nekem, mint valaha.