A XV. század második felében Báthori Miklós püspök (1474-1506) által átalakított és megszépített Vácot majdnem változás nélkül találja a mohácsi katasztrófa. Mohács alól felvonuló török hadak a püspöki székhelyben kárt nem tesznek, erre nem lévén idejük, Buda végleges megszállását követő utolsó nagy német hadivállalkozás alkalmával (1542) azonban Vác sokat szenvedett. Brutus ugyan a püspöki székhely teljes pusztulásáról beszél, de ennek ellentmondanak az épületek és maguk az egykorúak. A megszállók a várat teljesen lefoglalják (1543-1544), ahonnan a keresztény lakosok kiszorulnak; a hatalom birtokosai ráteszik kezüket a város minden számbajöhető épületére is. Az egyházi intézmények megszünnek, az épületek üresen maradnak, s bennök a haderő és az igazgatás helyezkedik el. csak egy-egy épület (templom) vagy hely (temető) marad a keresztények kezén, melyek használatát a török hatóságok engedélyezik. Alig múlik el 1543 után egy évtized, Vácot már számottevő török véghelyek között emlegetik, s az marad a XVI. század végéig, amikor a keresztények kezébe jutván negyedszázadon át állandó szállást tart benne a magyar vitézi virtus, őrsége pedig „végeknek tüköri, kiknek vitézségét minden föld beszéli”; az ő idejökben fordul jobbra a véghely falai között meghúzódó keresztény lakosok sorsa. Mesterkedés folytán 1620-ban Vác gazdát cserélvén, újból hangos török végvár lesz belőle és a felszabadulás végéig (1686) „ez a Magyarország testébe mélyen bevágódó mohamedán ék” oly sok változáson esik át, hogy Báthori Miklós egykori, ékes püspöki székhelyéből alig marad valami hírmondónak. Ezért szerény ez a kis csokor, melyet a mult emlékeiből kötöttünk. Jól tudjuk, hiányos és töredékes a kép, melyet nyújtottunk, de egy-egy odavetett feljegyzés pislákoló fénye mellett jártuk utunkat.