1831-ben egy néger rabszolga, Nat Turner az Egyesült Államok Virginia államában hetvenedmagával föllázadt, lemészárolt több tucat fehér embert, és három napig rettegésben tartotta a környéket. De Nat Turner személy szerint csak egy ember haláláért felelős, szerelmét, a fehér Margaret Whiteheadet ölte meg.

A Nobel-díjas lengyel író nagy történelmi trilógiájának második része, az Özönvíz, a XVIII. század második felébe visz bennünket, a svéd lengyel háború idejére. A lengyel főnemesség árulása folytán a svéd csapatok elárasztják Lengyelországot, és megkezdődik az évekig tartó harc az ország függetlenségének kivívásáért. Ebben a harcban részt vesz az egész nemzet. Sienkiewicz a múlt század végén írta ezt a regényét honfitársainak biztatására és vigasztalására, hogy a fényes múlt példájából erőt merítsenek hazájuk felszabadítására. Árulók és hősök vonulnak végig a regény lapjain, a színes meseszövést izgalmas fordulatok tarkítják. Tanúi leszünk egy árulónak vélt nyughatatlan fiatal tiszt bravúros hőstetteinek és egy eszményi szerelem diadalának.
Művészi szempontból az Özönvíz a trilógia legsikerültebb része; méltán lett milliók legkedvesebb olvasmánya.

Posta, ​trolibusz, orvosi ügyelet, plázasétány, iskola, végállomás, tömött vasúti kocsi, kutyafuttató – Tóth Krisztina ötven története a mi mindennapi életünkben játszódik. Mintha mi állnánk saját magunk előtt a sorban. Gogol szelleméhez hűen: ha nevetünk, magunkon nevetünk. Már pedig abszurd humorból és empatikus iróniából itt nincs hiány. A Párducpompa elbeszélései groteszken realista pillanatfelvételek, lírai lassítások, precíz megfigyelések arról, miképpen élünk és félünk a mai Magyarországon. Pontos történetek az útvesztésről út közben.

A ​regény Faulkner kései műve. Azt gondolhatnánk tehát, hogy lehiggadt, letisztult, klasszicizáló öregkori mesterdarab. De nem: a Példabeszéd még a csupa rendhagyó vállalkozásból összeálló életműben is különleges kivétel: újabb kísérlet. Elüt a többitől mind témáját, mind ábrázolásmódját tekintve. Nem a Yoknapatawpha megyei Jeffersonban játszódik, hanem az első világháború francia hadszínterén: nem a „déli mítoszt” jeleníti meg a szimbolikus naturalizmus korábban megismert faulkneri eszközeivel, hanem az Újszövetséget „modernizálja” allegorikus példázat formájában.

Kémhistória? Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev titkosrendőrségének leleplezése? Bepillantás a CIA vegykonyhájába? A huszadik század morális szenvedéseinek krónikája? Egy páratlan szerelem átszellemültségével izgató története? Egy mindent megértő és mégis kétségbeesetten hűséges – mihez? – kommunista lelki drámája és fizikai tragédiája? Finoman illesztett, hatalmas és bensőséges porusti mondatok illékony emlékfoszlányokat, képeket, színeket, szagokat, zenei hangokat idéző érzékies szövedéke, amely kimondhatatlan kimondását kísérli meg?

Mint ​egy tizenkilencedik századi klasszikus nagyregény, úgy kezdődik Colin Saville, a bányászcsaládban született fiú története, de olvasója majd a nevelésregény műfaj egy mindenestül angol változatának is véli-ítéli, és ítélheti fejlődésregénynek, művészregénynek, számos részletét egy feszült légkörű pszichodráma jeleneteinek – ám mindenestül mai ez a regény, történelem és családtörténet együttese, nagy fejezet a huszadik századi angol munkásosztály történetéből, azaz: szintézis. Szintézis olyan értelemben is, hogy írója – aki 1933-ban született – tíz évig dolgozott a művén, épp a szintézis szándékával. (Fiatal író volt, amikor a Saville-t írni kezdte) Önéletrajzi elemek művészi áttételétől sem mentesen: az író is egy yorkshire-i bányász fia, Colin Saville-étől eltérő utat járt meg, mégis azonosat, bányászgyermekként indulva, s oda megérkezve, ahol tehetsége szerint nagyobb, teljesebb élet részese lehet.