Sziművek, novellák, filmforgatókönyv, egy párbeszéd esszéregénye, valamint tanulmányok, esszék, cikkek, az élet és a gondolkodás, a művek és a művészet korunkat foglalkoztató nagy kérdései fölött való töprengések, amelyeket több mint három évtizeden át (s 1957-től az Új Ember szerkesztőségi munkatársaként) vetett papírra, egyszóval: Pilinszky János szinte láthatatlanul, korallszigetszerűen növekedett s nagyrészt ismeretlen prózai munkásságának gyűjteménye ez a kettős kötet, amely mind stílusának, mind pedig a gondolkodásmódjának és ihletének tekintetében a Trapéz és korlát, a Harmadnapon és a Szálkák költőjének költészetével egynemű szöveg. „A versek-ből ismert Pilinszky-hang ezekben is megszólal – állapítja meg költészet es próza kapcsolatáról a kiadvány előszavában Jelenits István, a gyűjtemény összeállítója, s szinte az aláírásnál is meggyőzőbben hitelesiti őket.” Ami pedig ezt a prózairói magatartást illeti, Pilinszky, „mióta tollat fogott a kezébe – olvashatjuk az előszóban, a Szent Ágoston-i vallomás-irodalmat művelte, akár verset írt, akár prózát. Nem úgy, hogy folyton önmagát elemezte, árulta volna: Rousseau magamutogató híúsága teljesen įdegen tőle. A szó megszokott értelmében nem is föltétlenul lírai a prózája, inkább tartozkodó, tárgyilagosságra törekvő. Mégis minden írása vallomás, gyónás, s az olvasót is arra készteti, hogy öszinte legyen önmagához, s nézzen szembe az emberi lét végső kérdéseivel.”

A ​Szélhárfa lakói száműzöttek. Hazájukból, gyerek- és ifjúkorukból, jobbításra váró sorsukból tiltották ki őket. A hatvanas évek Münchenjében öt magyar fiatal küszködik, hogy saját életet teremtsen, s eközben családjuk, elveszett szülőföldjük emlékeivel és fogva tartó örökségével is szembe kell nézniük, s megmaradni általa. Körülöttük a világ 1968-ban megtapasztalja a forradalom, az anarchizmus, a káosz és az ideálokkal való leszámolás újabb történelmi leckéit, míg ők ’56 kiirthatatlan képeit őrzik zsigereikben. a magyar titkosszolgálat beszivárog napjaikba, részt követel barátságukból, amiként a német terrorista-elhárítók is berobbannak, drámai fordulatot hozva életükbe.

„Wedekindet az új német irodalom egyik legérdekesebb, legizgatóbb problémájának tekintem” – írta Karinthy Frigyes 1912-ben Frank Wedekindről (1864-1918), akit ma Magyarországon leginkább színműveiről, például a Luluról vagy (erotikus részletei miatt) a szerző egymás után betiltott darabjai közé tartozó, először csak az 1960-as években előadott Tavasz ébredése című művéről ismernek. Változatos figurákat felvonultató rövidebb novellái, amelyekből e kötet is válogat, a maguk idejében rendkívül népszerűek voltak, különösen az író hazájában, Németországban. A néha tragikus elemeket tartalmazó, de többnyire inkább szórakoztató, ugyanakkor mindig fordulatos, ötletes s (ahogy annak idején mondták) indiszkrét cselekményt általában egy-egy szereplő elbeszéléséből ismerjük meg. Válogatásunkban a novellákat Wedekind néhány verse egészíti ki.

„1902 ​kora nyarán John Barrington Ashley coaltowni lakost bíróság elé állították azzal a váddal, hogy megölte Breckenridge Lansinget, aki ugyancsak Coaltownban, ebben a dél-illinoisi bányavároskában lakott. Bírái bűnösnek találták, és halálra ítélték. Öt nappal ezután, kedden, július 22-én hajnali egy órakkor megszökött őreitől a vonatról, amely a kivégzés helyszínére szállította.